Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Gulyás Éva: Adatok a Jászság és a Nagykunság XVIII—XIX. századi gyógyító gyakorlatához

szentmártonban 8. A többi településen is legalább 2 bába működött. Jászberényben volt a legfejlettebb az egészségügyi helyzet, itt még 2 patikus is volt. Az orvosi ellátás hiányosságai ellenére a Jászkun Kerületekben még mindig fejlettebb, szervezettebb volt a helyzet, mint pl. a környező külső-szolnoki részeken. Itt legfeljebb a nagybirtokosok fogadtak orvosokat.

14 Már az 1831-es nagy kolerajárvány idején helyenként a kor szintjén álló szervezett védekezéssel találkozhatunk. Szabó Lajos írja, hogy Kisújszálláson 1831 nyarán még alig volt áldozata az országosan pusztító járványnak.

15 A várost lovasok állták körül, akik megakadályozták az idegenek bejövetelét és a város elhagyását. A tanács a gazdagokat kötelezte arra, hogy élelemmel támogassák a szegényeket. A védekezés olyan mértékű volt, hogy ha valamelyik utcában felütötte a fejét a járvány, a lovasok azt is körülfogták és senkit sem engedtek eltávozni. A fokozott elővigyázatosság eredménye az lett, hogy a nyarat áldozat nélkül átvészelték, az első megbetegedésekről csak decemberben érkezett hír. Az áldozatok száma így sem haladta meg a 300 főt, beleértve ebbe a természetesen elhalálozottakat is. Az 1831-es kolerajárvány rendkívül nagy pusztításokat vitt végbe. A legtöbb falunak akadt krónikása, aki az eseményeket feljegyezte. Csató Benjámin tiszasasi kurátor így írt róla: „1831 dik esztendőre bocsátott a felséges Isten reánk, mint gonosz és háládatlan teremtéseire egy pusztító halálnak nemét, melynek neve kolera vagy másképen epemirigy vala. Ez hozzánk július hónapjában kezdette el pusztítását. Legelőször is Sz. Szabó Ferenc házából a gazdát és gazdaasszonyt és két fiát egy hét alatt. Még pedig tisztességes temetés nélkül, mert a vármegye parancsolatjánál fogva a tisztességes temetés is megtiltatott. A fiút az atyához, az atyát a fiúhoz nem bocsátották, mert a nyavaja ragadónak tartatott. Ez a nyavaja ebben állott: elsőbb szerfeletti hasmenés, aztán görcs az tagokat annyira húzta, hogy a lábfőt hátrafordította, az embert hátragörbítette, kimondhatatlan kinok között leginkább 24 óra alatt az embert kivégezte. Miközülünk is hetet minden istentisztelet, harangszó nélkül vittek a temetőbe, de aztán tisztességesen temetkeztünk."

16 Ugyanitt 1855-ben újra felütötte a fejét a kolera, de ez már a szervezettebb orvosi ellátás miatt nem okozott akkora pusztítást. Az 1831 -es nagy kolerajárvány volt az, ami országos intézkedések foganatosításához vezetett. Sok helyen ennek hatására szervezték meg az egészségügyi hálózatot. A Jászkun Kerületek városai ettől az időtől fogadtak nagyobb számban egyetemet végzett orvosokat. Pl. Kunmadarason 1813-ban már másodorvost alkalmaztak Papp Sámuel személyében. Jászalsószentgyörgyön 1832-től, Jászapátiban 1844-től, Kunszentmártonban 1853-tól fogadtak orvost. Sőt Kunmadarason 1861 -ben „orvosi kar" alakult. Papp Sándor főorvos, Herbály Sámuel alorvos, Gál Ambrus állatorvos. A főorvos évi fizetése 400 Ft, az alorvosé 120 Ft, az állat orvosé a kettő között.

17 Ekkor szervezték meg községenként a kórházi alap létesítését is. Palugyay írja, hogy a Jászság ebben a vonatkozásban is elöl járt, mert már a XIX. század közepére székhelyén, Jászberényben kórházat nyitott. „...Dicséretes példával ment ugyan már elől a többi községek közt a népes és tetemes kórházi pénzalappal biró Jász-Berény városa az által, hogy a város déli végrészén 1848-1850 években egy tág, szellős, kitűnő helyen fekvő csinos kórház épületet emeltetett..."

18 Kunmadarason a XIX. század elején korszerűsítették az Ispotályt. 1834-ben pedig már 3024 Ft költséggel dolgozott a kórház.

19 Jász-Nagykun-Szolnok megye megalakulásával az egész megyére kiterjedő egészségügyi hálózatot szerveztek. Járásonként alakítottak ki egészségügyi körzeteket (járásonként 4-6), amelyeknek élén körorvosok álltak. 1879-ben 23 gyógyszertár volt a megyében s 65 orvost alkalmaztak. 4554 lakosra jutott ekkor 1 orvos.

20 Az orvosok, chirurgusok társadalmi helyzete a XVIII—XIX. században még gyökeresen más volt. Az orvos a község alkalmazásában állt, hasonlóan a paphoz, kántorhoz, tanítóhoz, bábához, kocsmároshoz, mészároshoz stb. A falu társadalmi hierarchiájában elfoglalt helye is ezekéhez hasonló volt. Nem övezte nagy nimbusz, társadalmi helyzete folytán közvetlenebb kapcsolatban állt az emberekkel. A községtől kapta a fizetését, szállását „szabad quartélyt" és a fentiekben felsorolt természetbeni juttatásokat. Nézzük meg a továbbiakban, hogy milyen volt az egészségügyi ellátottság Kunszentmártonban, amelynek Mesterszállás nevű határrészéről a fenti gyógyítókönyv származik. Mesterszállás 1896-ig Kunszentmártonhoz tartozott, annak tanyavilága. Kunszentmártonban, mint jelentős nagykun városban már korán megmutatkoztak az egészségügy szervezettségének jelei. Turcsányi István helytörténeti kutató írja, hogy Berkes István személyében 1749-ben már borbélyorvos állt a község alkalmazásában.

21 őt több borbélyorvos követte (Ecseki István 1768-1775, Tarczali Sámuel 1775-1785) a század végéig. Feladatuk volt a tanács tagjainak borotválása, ezen kívül eret vágtak és kisebb betegségeket gyógyítottak. Tarczali Sámuel például ezért a rendes borbélyoknál 1 köböl búzával több fizetést kapott, s ha érvágáshoz hívták, 15 krajcár illette meg. 1805-ben a borbélyi és orvosi állást szétválasztotta a tanács. 1810-ben Balogh Istvánt hármas diplomával (chirurgus, bába, baromorvos) szerződtették. Őt Slóza Mihály követte, 1816-ban Adonyi János telepedett meg orvosként, 1817-ben pedig egy Dolezsál nevű embert alkalmaztak. A tanács ekkor külön csontrakó embert is fogadott. Feladata volt a törések, ficamodások gyógyítása. 1844-ben pedig már orvosi műszerek beszerzéséről is gondoskodtak. Az utolsó orvosborbély Terffler József öcsödi orvos volt, aki 1849-53 között működött Kunszentmártonban. Az ő orvosi könyvéből másolta ki Rónyai László 1841-ben a mesterszállási gyógyítókönyv anyagát. Mint írja, „Rónyai László öregapám által írt doktor könyvből kimásolás, akitis ő kiirt doktor Tereffel kunszentmártoni doktornak könyvéből 1841 dik esztendőben."

22 A gyógyítókönyv tehát - mint a fenti bejegyzésből kiderül - a „másolat másolata", vagyis a tulajdonunkban 337