Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Fettich Nándor: A bánhalmi avar leletekről

A közelmúltban zajlott le régészeti folyóiratainkban vita egy mártélyi (Csongrád m.) avar szíjvég többalakos mintájának jelentéséről. E mintát először Hampel J. írta le minden további értelmezés nélkül (Alterthümer d. frühen Mittelalters in Ungarn, Braunschweig, 1905, I, 617 sk. p.). A bánhalmi szíjvég mintájának megítélése szempontjából tanulságos lesz most e vitát áttekinteni. Időrendben haladva, Hampel óta először én próbáltam idézett munkámban (23-24.) a mártélyi szíjvéget magyarázni. Nem elégedtem meg azonban magának a mintának az elemzésével, hanem a kísérőleletek körét is vizsgáltam, sőt más leletek alakos jeleneteire is figyelemmel voltam. Feltűnőnek találtam, hogy a mártélyi vadászati jelenet ügyefogyott, primitív ábrázolása éles ellentétben áll ugyanezen szíjvég másik oldalán lévő inda kiváló megmintázásával és a lelet többi darabjaival, sőt az egyik darab (kisszíjvég) állatábrázolásával is. Éppen ezért a mártélyi figurális és növénymintás bronzokat együttesen ábrázoltam fényképben (i. m. X. t.). Ezt a széles alapra helyezett módszeremet a vitázok elvetették és minden erejüket az össze-vissza kuszált, eléggé értelmetlen jelenet szétbontására és értelmezésére fordították. László Gyula, a vita elindítója azzal érvelt, hogy a környezet vizsgálata „nem segítene a rajz kibogozásában" (Fólia Arch., VIII, 1956, 105.). Elfogadta a hellenisztikus-perzsa művészeti körből való származtatásomat, de vadászati jelenet helyett kutyaáldozatra gondolt. A felső három állat kutya, ezek áldozati állatként hevernek, alul pedig élettelen szarvas alakja látszik... az állatok teste határozott, váltakozó ütemű sorban követi egymást és ütemük azonos az indás minták rendjével (109. a.). Radnóti Aladár a vita folytatója, a „vadászati jelenet" magyarázatot azért vetette el, mert az ember kezében nincs fegyver, márpedig a vadászatnak fegyver a lényege. Tehát új magyarázatot adott: Orpheus a lanttal az állatok között (Arch. Ért., 1957, 80.). Csallány Dezső az összes értelmezéseket elvetette, sőt azt állította, hogy László Gyulánál a képet nem lehet hitelesnek elfogadni, mert szerinte László újra megtisztíttatta a tárgyat s egyes részletek ekkor megkoptak és a rozsdával együtt el is roncsolódtak. Szerinte itt a paradicsomi bűnbeesés jelenetéről van szó: Ádám és Éva, az almafával és gyümölcsével együtt, ölükben a szarvassal, jelentik szerinte a paradicsomi környezet egyik felét, a szárazföldi, vízparti, vízi és sziklás vidéki állatok pedig a másik felét (Arch. Ért. 1959, 182.). László nem számolt a gyöngysoros kerettel, amely már egymagában is arra mutat, hogy hellenisztikus-perzsa környezetre gyanakodjunk. Ott pedig nem a kutyaáldozatok, hanem a vadászati jelenetek uralkodnak. Radnóti nem vette figyelembe, hogy az emberalak fölemelt jobb karjának kezefeje nem látszik, tehát benne a fegyver sem látszhat, és hogy ez nem jelenti azt, hogy az embernek nem volt keze és benne fegyvere. Egyébként van olyan perzsa tál, amelyen a vadászó fejedelem nem fegyvert, hanem lasszót tart a kezében (Orbeli-Trever: Szaszanidszkij metall, 8. t.; Szmirnov: Vosztocsnoje, Szerebro, XXIV. t. 52.). Radnóti a késő római pannóniai ládikaveretek figurális ábrázolásaival, mint forrással, érvelt, figyelmen kívül hagyva azt, hogy az avar és a pannóniai római naturalisztikus művészet egyaránt a közös hellenisztikus művészet hagyományaira vezetendő vissza s ezért az avar művészetet nem lehet a pannóniai római provinciális művészetből levezetni. Csallány Dezső Radnóti Aladárhoz hasonlóan figyelmen kívül hagyta azt az útmutatásnak felhasználandó tényt, hogy a griffes-indás emlékcsoport mintakincsének nagyobb része a hellenisztikus-orientális művészet mintakincsével tart szoros rokoni kapcsolatot, ezért az avar minták forrását Keleten kellene keresni, vagy ott a steppei kincsek és a perzsa ezüstkincsek együttesen előfordulhattak barbár fejedelmek birtokában. Csallánynál nem merült fel az a kérdés, hogy miképpen kerülhet a paradicsomi bűnbeesés ábrázolása, ez a steppei népek körében teljesen ismeretlen képtípus, olyan avar vitéz övgarnitúrájának legfőbb díszére, a nagy szíjvégre, akit pogány temetési rítussal, paripájával együtt temettek el. Ez a többféle, egymásnak ennyire ellentmondó meghatározás az egységes módszer hiányának az eredménye. Ugyanez fenyeget a bánhalmi szíjvég esetében is. Ezért mindenekelőtt megfelelő módszert kell kidolgoznunk, és ebben meg kell egyeznünk. Részemről e módszer főbb pontjait következőkben képzelem és ajánlom: I. Egyes darabok magyarázatánál a kísérő leleteket is figyelembe kell venni, sőt az egész emlékcsoportra figyelemmel kell lenni. Mindig meg kell vizsgálni, hogy az egyes darabok ábrázolásának meghatározásával a kísérő leletek és az emlékcsoport bármely darabjai nincsenek-e ellentétben. Ellenpróba nélkül a meghatározás könnyen önkényes lehet. Az egyes esetek tehát csakis az egész rendszer törvényszerűségeinek ismeretében magyarázhatók. II. A technikai körülmények tisztázása elsőrendű feladat, mert ennek segítségével időrendet lehet megállapítani. Az időrend ismeretében pedig betekinthetünk a műhely munkamenetének körülményeibe. Ez esetben a technológia a stíluskritikát van hivatva pótolni. Ugyanis a stíluskritika az avar művészet esetében nem sokat segíthet, mert egyenesvonalú fejlődésről a pusztai népeknél nem lehet szó. Az egyszer megalkotott minták és formák sokáig élnek és ismétlődnek változatlanul. A technikai megoldások azonban tökéletesednek. III. Az írott források adatai kellő kritikával nézve minden körülmények között (pozitív vagy negatív értelemben) felhasználandók. E pontokba foglalt módszerrel élve tehetünk bizonyos általános jellegű megállapításokat, amelyek a következő pontokba foglalhatók: 1. Az összes nagyszíjvégek mintái (mitológiai jelenetesek, növényiek, állatalakosak) ugyanazt a funkciót töltik be; sőt ugyanez mondható az övgarnitúrák többi darabjainak mintáiról is. 2. A minták az eredeti mintaképe jelenlétében nyertek megmintázást viaszban [a bánhalmi leletek első publikálói szerint: „A bánhalmi nagyszíjvéget valóban csak a perzsa művészet jelenlétében készíthették el", (Jászkunság, 1956. 240.)]. 126