Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Fettich Nándor: A bánhalmi avar leletekről

FETTICH NÁNDOR: A BÁNHALMI AVAR LELETEKRŐL 1. A bánhalmi avar pávasárkányról A „Jászkunság" III. évfolyamának 4. és 5. száma 1956, (166-174, 235-241. és XVII-XX. tábla) országos jelentőségen messze túlmenő régészeti feltárásról adott hírt. Kaposvári Gyula, a szolnoki Damjanich János Múzeum igazgatója a Bánhalom melletti Czebe II. zsilipnél többek között egy avar lovasvitéz sírját tárta fel (1. sír). A Szabó Viktorral közösen írt ismertetés részletes tájékoztatást ad a leletről és a vele kapcsolatos többi körülményről s egyúttal a lelet tudományos kiértékelését is nyújtja. Csakhamar a lelet nagyszíjvége hazánk legjelentősebb régiségleleteinek sorában került a nemzetközi tudományos világ elé, mint az avar művészet egyik legkimagaslóbb emléke (Magyarország régészeti leletei, Budapest, 1957, 340.). A lelet nagyszíjvége az avar művészetben eddig ismeretlen mintájával méltán keltett nagy feltűnést a hazai és külföldi régészek körében. A magyar tudósok közleményeinek megjelenése után a feltáró szívességéből - amelyért ezúton is hálás köszönetet mondok módomban volt eredetiben is tanulmányozni a lelet darabjait és ekkor vizsgálataim eredményét alátámasztó rajzokat is készítettem azokról (1. kép). Úgy találtam, hogy a nagyszíjvég különleges mintájának értelmezői téves úton jártak, amikor a jelenetben (1. kép 1-1 a) egy fa („életfa") mögötti pávasárkányt és két lovas küzdelmét vélték fölismerni. De ezen nem csodálkozhatunk. Ugyanis az ilyen emberalakos minták - nagy ritkaságok az avar művészetben - mint elsődleges átvételek egy másik, naturalisztikusabb irányzatú művészet köréből, többnyire nem honosodhattak meg az elvontabb jellegű avar fémművességben, hanem az első kísérletek többé-kevésbé ügyefogyott fokán maradtak meg és mint ilyenek jutottak a temetésekkel a földbe. Az eredetileg világos emberalakos jelenetek az új környezet művészetében több esetben a fölismerhetetlenségig eltorzultak. Huszonöt évvel ezelőtt összefoglaló áttekintést próbáltam adni ezekről a nehezen meghatározható emberalakos jelenetekről (Archaeologia Hungarica XXI. kötet, II. fejezet) s mindezeket a hellenisztikus-perzsa művészet köréből származó mitológiai ábrázolások barbár utánzatainak határoztam meg. Jellemző az eredeti mintaképek eltorzításának mértékére, hogy az egyes jelenetek felismerése nekem sem sikerülhetett minden esetben. Ez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy mindezek a mitológiai jelenetek a griff-alakkal és különböző növényi kompozíciókkal, indákkal együtt végső fokon az ókori gréko-iráni világ művészetéhez vezethetők vissza, amint azt említett munkámban kimutatni igyekeztem. Ezzel az akkor részletesen megindokolt megállapításommal azonban természetesen az összes kérdések megoldva még nincsenek. Mert a grékó-iráni világ városi kultúrájában e mitológiai, illetőleg vallási tárgyú ábrázolásoknak egészen más funkciói voltak, mint a pusztai népek más struktúrájú társadalmában. Még bonyolultabbá teszi a kérdést az a körülmény, hogy maguk a déli, városlakó népek is több vallási fogalmat az északi „barbár" népektől kölcsönöztek, amint arról a bánhalmi pávasárkány-ábrázolás is tanúskodik. További probléma az, hogy a déli népek körében megalkotott mitológiai képek a pusztai népek körében jelentésváltozáson mentek át, mert azokat a saját hitviláguk fogalmainak kifejezésére használták fel. Végül figyelemre méltó körülmény az is, hogy a preromán kor missziós tevékenysége révén e mitológiai ábrázolások egy része, főként az állatattributumok (sőt maguk a növényi minták is) a középkori keresztény szimbolika mintakincsébe nyertek felvételt. Mivel pedig az átvétel annak idején mindig e minták barbár környezetbeli jelentésének és funkciójának figyelembevételével történt, a román kori felhasználás eseteinek vizsgálata hozzásegíthet a korábbi értelmezés megismeréséhez. Cs. Sós Ágnes leírása (1957) lényegileg a következőket tartalmazza; Szerinte a nagyszíjvég mintája küzdelmi jelenetet ábrázol. Középen griffhez hasonló, meseszerű állat van támadó állásban; a művész csak ugrásra kész, elülső lábát ábrázolta... A kompozíció középtengelyében stilizált fa van, lombozatát leveles inda jelzi. A fa metszi a griffszerű állat testét... mintha az egész jelenet a fa mögött játszódnék le. A profilban ábrázolt fantasztikus lény egy állaton ülő harcost támad meg. Ennek segítségére siet a másik harcos... A megtámadott harcos visszafordul és a széttátott szájú állat fejébe döfi kopjáját... stb. Szerinte ez mitikus küzdelem egy csodás állattal, valószínűleg az életfa alatt. A szíjvég egyenes végénél lévő hal-ábrázolásnak is mitikus értelme lehet. Az egész előttünk még sok vonatkozásban kevéssé ismert avar hitvilággal állhat kapcsolatban. A fantasztikus állatalak közelebbi meghatározásánál hivatkozik Kovrig Ilonára, aki szerint a szaszanida művészetben gyakran előforduló pávasárkányról van itt szó. Ez tehát perzsa hatás nyoma a belsőázsiai eredetű avarok hitvilágában. Az állattest emlékeztet az antik hippokampusra is. Az antik ábrázolás tartalmi vonatkozásai természetesen már elmosódtak (i. m. 340.). Az első publikáció (1956) lényegében ugyanezeket mondja a mitikus küzdelemről, de egyes részletek precízebbek. A lándzsás harcosok a szerzők szerint macskaszerű állaton ülnek. Ez kitűnő megfigyelés; 123