Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

A kard szerepével illetve rendeltetésével kapcsolatban felmerült kétféle nézet közül magam nem a későbbit, tudniillik, hogy „nem lehetett használni, csak a temetésre készítették" (László 1951/2, 115, 48. j. 1951/3, 98, 48, j.), hanem a korábbit: „csak ünnepi alkalmakkor viselhették" (László 1950, 32) tartom egyedül lehetségesnek. Nem sokkal erősebb és vaskosabb a többi egykorú kard nemesfém bevonata sem, akár bócsai, keceli és a legújabb nagykőrösi (Műkincsek Pest megye múzeumaiban Szentendre, 1981, 138) arany veretes, akár csengelei, kiváltképp csaknem épségben előkerült visegrádi ezüstveretes testvéreit vagy deszki, kiszombori, szegvári előzményeit vizsgáljuk is. Alig valószínű, hogy a korai avar évszázadból csak a sír számára készített kardok maradtak volna ránk. Annál valószínűbb, hogy a kunágotai kard nem harci, hanem méltóságjelző díszfegyver, „hatalmi jelvény" (Fettich 1951, 72) volt, „a használat nyomait mutató erős függesztőfülek" (László 1950, 32) tanúsága szerint ezt a díszfegyvert ténylegesen s nem is nagyon ritkán viselte tulajdonosa (3. t. 9). A 8 db aranygyűrű (Leltár 8. tétel: „Igen vékony gyűrűféle ékszer, 8 db") mindig megvolt s ma is megvan. Tökéletesen helytálló László Gyula megfigyelése „hogy a gyűrűk... annyira vékony és rossz készítmények, hogy az övveretekkel egybevetve - amelyek vastag aranyból, erős tartással készültek - nem vitás, hogy e gyűrűket... csak a halott számára készítették" (László 1951/2, 115, 48. j., 1951/3, 98, 48. j.). Alkalmi ékszer mivoltukra már a jószemű leltározó is célzott, a „gyűrűféle" meghatározás telitalálat (2. t. 8-15). A kristálycsüngő (7. naplótétel: „Aranyba foglalt kristály, 1 db") jó közlése: Erdélyi 1966, 39. kép (színesben). Létezése felveti a nyaklánc kérdését, amelyről egykor lefüggött. A problémát bonyolítja, hogy a 9. tételen szereplő, fentebb már említett, henger alakú füles aranycsüngőket Garam Éva legutóbb szintén nyakláncdísznek határozta meg (Garam 1980, 171, 35. j. - az általa említett kitűnő mersini párhuzamhoz pusztán a bordadíszítés miatt kínálkozik említésre az Ermitage egy másik VI. századi nyakláncának csüngőfüle, Artamonov 1962, 77). A nyaklánc, amelyre ez a négy tárgy fel volt fűzve, nincs meg. Azt hiszem ennek csak egy magyarázata lehet: a nyaklánc szerves anyagból vagy gyengébb ezüstből volt s elmállott.

10 Hogy ez mennyire lehetséges, arra az 1980ban feltárt és bemutatott szegvár-oromdűlői sír lánc nélküli csüngőkészlete a bizonyság (Lőrinczy Gábor szíves adata - a nyakláncot Garam Éva ismerte fel) (2. t. 3-5, 7.). A leltár 6. tételén szerepel a Ferenczytől is megemlített „I. Justinianus arany érme, 1 db". Már Pulszky eltévesztette a császár uralkodási éveit: „A nagy császár 527-től 563-ig uralkodott" (Pulszky 1873, 6). Hampel is 527-563-at ír műveiben (565 helyett) sőt Nagy Géza is (Nagy 1897, 85) pedig ha valaki tudta a helyes dátumot, akkor ő biztosan. Felesleges említenem s felsorolnom, hogy Hampel nyomán hányan citálták évtizedeken át napjainkig(l) a téves évszámot - a kivételek Wosinsky és Fettich, aki először közölte az érem jó fényképét is (Fettich 1924, VIII. t. 17). A numizmata Alföldi András rejtélyes okokból „Triens des Justinian"-ként említi könnyű solidusunkat (Alföldi 1926, 14) miközben - akkori elméletének megfelelően - bírálta datáló értékét. Az Éremtárnak különös - ma már megmagyarázhatatlan - szokása volt a múlt században a múzeumba bekerült érmeket külön is lajstromba venni. Ez történt a kunágotai solidussal is, amely 416,1858 számon az Éremtárban is leltárba vétetett. Maga az érem azonban szerencsére! - nem került át, együtt tartották a lelettel. Az 1860-as évek vége óta valamennyi állandó és alkalmi kiállításon együtt szerepelt a többi kunágotai lelettel, első közlései (Hampel 1894, 49. t. 10, Fettich 1924, 8. t. 17) bárkit meggyőzhetnek arról, hogy mindig ugyanazon éremről volt szó. A Népvándorláskori Gyűjteményből közölte 1954-ben Huszár Lajos katalógusa is a 334. tételen (Huszár, 1955, 88, 25. t.). Az érem 3,80 g súlyú ún. könnyű solidus (20 siliqua), amelyet a 4,45 g-os átlagsúlyú igazi solidi mintájára és méretében az északi barbárok számára vertek. Ezt az állami hamisítást I. Iustinianus idejében eleinte csak a hátlapon jelzi egy csillag a beavatottak számára, később megkülönböztető betűjegyeket alkalmaztak. Az alapul vett solidus-típus a legújabb kutatások szerint 545-565. között volt forgalomban (DOC I. 10. típus változata), ám a mi példányunk históriai okokból 558 előtt nem juthatott avar kézbe. Ami nem zárja ki, hogy 565 körüli vagy utáni segélyből származik. A pénz enyhén kopott, (- Kovrig Ilona vagy elnézte vagy az éremtári példányt vizsgálta, amikor „egyáltalában nem kopottnak" írta és közvetlenül keltezett vele, ArchÉrt 82, 1955, 38, ActaArchHung 6, 1955, 175), mivel azonban az avaroknál belső forgalomban aligha volt, ez a kopás akár évtizedeket is jelenthet. Ellentétben a szentendrei aranypénzekkel, közelebbi, éles keltezésre nem alkalmas. Az érem alapján tehát nem áll az az évszázados szilárd vélemény (Pulszky 1873, 7, Hampel 1897, 295), amely Kunágotát vélte legkorábbi VI. századi avar leletünknek. (2. t. 6a-b). Az érem állapota és a felesleges sallangoktól megszabadított kunágotai leletegyüttes támogatja azokat az újabb véleményeket, amelyek Kunágotát nem tekintik többé „legkorábbi" avar leletünknek. Nem olvasván viszont Pulszky fentebb idézett éles meglátását és figyelmeztetését, főleg az ozora-tótipusztai övdíszekkel fennálló kétségtelen rokonság alapján túl késői keltezését erőltették és erőltetik is. Alföldi András 1926-ban tipológiai sort állított fel rokonnak vélt övveretekből (Keszthely -+ Dunapentele -> Pusztatóti -» Kunágota) ebben a „sorban" a kunágotai arany övdíszeket a tótipusztai arany övdíszek stilárisan szétesett, késői hajtásának vélte, - emiatt foglalt állást a Iustinianus „triens" keltező értéke ellen (Alföldi 1926, 52-53, XI. t. 8-11). Fettich Nándor egy Alfölditől ugyanott felállított (i. m. XI. t. \-<\) másik tipológiai sorról azonnal kimutatta, hogy módszertanilag hibás, ugyanezt elmondhatta volna a KeszthelyKunágota sorról is (Fettich 1927, 234). Nem véletlen, hogy pár évvel később Alföldi a kunágotai lelettel kapcsolatban visszatért az I. Iustinianus érem keltezési alapjára (Alföldi 1934, 228). Ez azonban nem mentette meg attól, hogy utóbb Fettich mégis megbírálja, ezúttal a téves „tipológiai sort" sem felejtve ki az ügyből. Alföldinek címezve kifejti, hogy az avar sírleletek közt azért „a 97