Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

Ami az álcsatok eredetét illeti, mióta a Kínai Nagyfal északi előteréből pontos párhuzamukat, ha úgy tetszik: előképüket közzétették (Namio Egami-Seiichi Mizuno, Inner Mongólia and the Region of the Great Wall. Tokyo-Kyoto 1935* XX. t. 6) aligha férhet hozzá kétség, hogy az avarok hozták Belső-Ázsiából Európába. Mégpedig a legkorábbi avarok, tehát a Jankovich-álcsat önmagában véve nem okozhat kronológiai nehézségeket. Az OrnJank 49-51, 56. fejedelmi lelet, adataink egyik csoportja szerint, nem korábbi a 600. évnél. Fettich ugyan felismerte, hogy a Jankovich-aranyak díszítőmotívumai „a korai II. stílust" képviselik, ám egyrészt ő az egész stíluskört keletről, a Pontus-ról szerette volna levezetni, ami aligha járható út (végletekbe hajló részletes kifejtése: Fettich 1951, 41-55), másrészt a bócsai kardfüggesztők állatlábainak a Jankovich-aranyak ornamentikájával való összefüggésén keresztül keltezte leletünket. Ami ilyenformán a VI. század utolsó évtizedeit és a VII. század első felét jelenti (Marosi-Fettich 1936, 62), illetve későbbi véleménye szerint a VII. század kezdete utáni éveket (Fettich 1951, 44, 49, 71-72, 77). A meglehetősen pontos modern itáliai kronológia ma a II. stílussal nem számol a VI-VII. század fordulója előtt (H. Roth, Die Ornamentik der Langobarden in Italien, Bonn, 1973, 267-281). Az itáliai longobard kronológiát támogatja a bócsai kardfüggesztők (sokkal gyatrább!) II. stílusú ornamentikája, amely a bócsai „szentendrei típusú" aranygyűrűn keresztül, közvetve, a szentendrei sírleletek érmeivel is keltezhető. A tépei kard és a Jankovich-álcsat stiláris összefüggését - láttuk - már Supka Géza észrevette. Ha figyelembe vesszük a Jankovich-nyeregkápa dísz meghökkentő rokonságát egy állítólag Rómában a Trasteveren talált préselt arany nyereg dísz (vagy ott esetleg pajzsdísz?) párossal, akkor kápaveretünket és ornamentikáját italo-lombard eredetűnek kellene tartanunk. Ezt az összefüggést elsőnek Supka Géza fedezte fel (Supka 1914, 189-190, 38. kép), Fettich csak az ő nyomában kamatoztatta (Fettich 1926, 6-7, 7. kép). Feltéve, ha az állítólagos trasteverei lelet nem magyarországi származású, amint azt korábban hitték (vö. M. Ross kommentárját az azóta Baltimore-ba került lemezekhez, Árts of the Migration Period. The Walters Art Gallery, Baltimore 1961, 98. No. 46). Azt a körülményt ugyanis, hogy M. Rosenberg Rómában vásárolta a két lemezt, nem tarthatjuk döntő bizonyítéknak langobard eredetük mellett, sőt a langobardoktól soha meg nem szállt Róma önmagában is a langobardok ellen bizonyít. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a Jankovich-féle nyeregkápa díszen kívül sem Italiában sem másutt nincs igazán jó párhuzama az állítólag a „Trasteveren talált" vagy inkább csak vásárolt aranylemezeknek. Tanácsos tehát egyelőre függőben hagyni a kérdést, hogy a Jankovichszörny esetében italo-langobard ornamentalis hatással számolhatunk-e az avar birodalomban, vagy éppen megfordítva avar kultúrhatással (nyeregkápa veretek!) a langobard-bizánci Itáliában. Figyelmünket inkább a többi Jankovich-arany stiláris kapcsolatai felé fordíthatjuk. Az alaptézist már Fettich Nándor munkái tisztázták: a II. stílus az Avar Birodalom területén csak fogazott változatban ismert. Bárhonnét is származott légyen tehát az alapmotívum, bárki is, kivitelezte vagy alkalmazta az avarok számára, első pillanattól kezdve alkalmazkodott a helyi megrendelők igényéhez. Az alkalmazkodás kötelező volt, az Avar Birodalmon kívül nem fordul elő fogazott II. stílus. A stílus hanyatlása is az Avar Birodalomban következett be, eddig ismert két szélső pólusa a Jankovich-csat és az igari III. sír csatja, - az utóbbi a VII. század második feléből - utolsó harmadából. Ha a fentebb tárgyalt itáliai kronológiából és „öszszefüggésekből" indulunk ki, abból az következne, hogy az arany veretes nyereggel, két aranyövvel s még ki tudja mi mindennel felszerelt és eltemetett Jankovich-féle avar fejedelem tevékenysége és halála együttvéve a VII. század első felére keltezhető. Ha azonban nem Itália, hanem a Merovingokországai felől származtatjuk a Jankovich-aranyak alap II. stílusát, amit Kiss Attila egyes - II. Iustinus (565-578) és Mauricius Tiberius (582-602) solidusokkal keltezett (vö. Bíróné Sey Katalin, ActaArchHung 32, 1980, 459) - kölkedi leletei nagyon is alátámasztani látszanak (az ásató szíves közlései) akkor az 565/570 között eltemetett Arnegundis királynő tiszta II. stílusú arany csatjait és szíjvégeit kell abszolút kronológiai alapnak tekintenünk (A. France-Lanord, M. Fleury, Das Grab der Arnegundis in Saint-Denis. Germania 40, 1962, 358-359 illetve a probléma legújabb összefoglalása M. Last, Arnegunde'Grab in: Reallexikon der Germanischen Altertumskunde I. 426-432). Szerintem maga a Jankovich-övkészlet is ezt az irányt sugallja. Ez esetben az eddig ismert legkorábbi, még a VI. század utolsó harmadában készült és viselt avar fejedelmi övkészletet láthatjuk benne. Ha pedig ez így van - s minden újabb adat arra mutat, hogy valóban így van - akkor a Jankovich-együttes egészének időrendje döntő súllyal eshet latba az eddig következetesen a VII. századra keltezett arany álcsatok kialakulásának, keletkezésének és keltezésének kérdésében is. A HÁROM NAGY LELET Az avar-kori régészet három alapleletének, Kunágotának, Szentendrének és Ozora-Tótipusztának korai története elveszett. Az avarkor terebélyes XX. századi szakirodalma - szóra sem érdemes kivételektől eltekintve - már Hampel József 1905. évi német nyelvű opusát tekintette e leletek „alapközlésének". Oly annyira, hogy Hampel 1905. évi publikációjának 1894. évi magyar nyelvű eredeti szövegét sem illett idézni és használni, avar leletkataszterünk mégcsak nem is említi a három lelet irodalmánál a „Régibb középkor emlékeit" (Csallány 1956, Nr. 538, 647. és 889-890.). Kunágota és Tótipuszta irodalmában (Szentendrénél azonban nemcsak!) tisztes ereklyeként szerepelteti a kataszter Pulszky Ferenc 1873. évi akadémiai értekezésének címét. Hasonlóképpen járt Pulszky Ferenc megkésett millenniumi monográfiája (1897) is. Akkor halványodott, majd veszett el, amikor a múzeumi tevékenységet még Érdy János (Régiségtan igazgató: 1846-1869) mellett kezdő (1862), majd 1869. július 1-től Érdy örökébe lépő Rómer Flórist 1877. december 18-án nagyváradi kanonokká nevezték ki. Az év végére örökre 85