Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

bevágásból álló fogazások". „Lelőhelye ismeretlen. A Magyar Nemzeti Múzeumban". Megjegyzi még: „Négy sarkán szöglyukak, egyikben a szeg még megvan". Az 1889. évi fényképfelvételen még két szög megvolt, a mai csonk mellett egy ép szög is. Azt hiszem, hogy ennek az ép fejű szögnek az elkallódása - egy irinyó-pirinyó apróság - okozta a bajt. Ha megvan, Fettich bizonyára észreveszi, hogy pontos párja az aranycsat 3 szögecsének. Három évvel később már-már eljutott összetartozásuk felismeréséig, észrevette, hogy technikailag és anyagára nézve ez az egyetlen lelet, amely megegyezik a „Jankóvich-féle" fogazott aranyakkal (Fettich 1929, 104). Technikai és stiláris egysége a másik három darabbal egyébként annyira szembetűnő, hogy nem szorul további bizonyításra (Fettich 1926, 17, II. t. 29) (l. t. 3) A HÁROM Jankóvich-aranyat 1923-tól (Zimmermann 1923, XIII. t. 1, 6, 7, Fettich 1934, 308-312, II. t. 1-3, Fettich 1951,41,49, XXIV. t. 4-6) napjainkig (László Gy, Vértesszőlőstől Pusztaszerig, Bp. 1974. 169-170, 173 és fényképek; Uő, A népvándorláskor művészete Magyarországon, Bp. 1974. 47-50, V-VI. színes tábla és 58. t; Uő, „Emlékezzünk régiekről" Bp. 1979, 82. fénykép mindháromról és színes táblakép a csatról) egyre szebben és jobban prezentálják, de mindenkor hangsúlyozottan csak „a hármat". Rejtélyes kivétel Csallany Dezső, aki kataszterében mind a négy darabot említi (Csallany 1956, 155, Nr. 581), utolsó helyen a „viereckiger Beschlag"-ot, amellyel kapcsolatban pontosan utal Az avarkori műipar II. t. 29.-re. Azt hiszem testi-lelki jóbarátjáé, Kalmár Jánosé volt a felismerés érdeme, aki rendszeresen forgatta és jól ismerte a Jankovichnaplókat. Az elmúlt negyed század kutatására azonban ez az eldugott adat nem gyakorolt hatást. Végezetül az elmondottak, ha úgy tetszik döntő, bizonyítékaként szabad legyen megemlítenem, hogy a Jankovich-aranyak mai összsúlya a quadratummal együtt (13,35 + 56,50 + 22,10 + 5,86 g): 97,81 g. A négy Jankovich-aranynak az OrnJank-ban megadott súlya átszámítva: 105,27 g. A két adat tehát közel áll egymáshoz. Eltérésük oka: a byssum és a szögecsek. Amennyivel többet nyomott 1832-ben a byssum, annyival kevesebbet nyomnak ma aranyaink a kihullott aranyszögecsek (a szíjvégből is kihullott a korábban még meglévő egyik szögecs) miatt. Pár sorral a „Jankovich-aranyak" félreérthető 49-51. száma alatt, az 56. naplótételen ez olvasható: „Ornatus equestris aureus, olim lapidibus, uti spatia vacua insignitant, decoratus, laboris asiatici elegantis" Előtte-utána csupa lelőhelyes csat, fibula, díszítmény és függő szerepel, - a szóban forgó darab származásáról viszont éppúgy nem esik szó, mint az előzőkben tárgyalt Jankovich-aranyakéról. A leírásból ezúttal csak üggyel-bajjal hámozható ki, hogy a hajdan ékkövekkel, most üres rekeszekkel díszített „versenypálya" alakú ló-ékesség a Jankovichgyűjtemény arany álcsatja (1. t. 5). Tisztelettel fejet kell viszont hajtanunk a leltározó Jankovich előtt, aki már tudta azt, amit mi csak Tépe óta tudunk: labor asiaticus elegáns. Ami mellesleg feltűnően összevág az arany szíjvég és csat „elegáns opus asiaticum" leírásával. Mielőtt bárki az ellen érvelhetne, hogy az ötödik avar arany az előző négyhez tartozik, vessünk egy pillantást a napló szerkezetére. Nem olyan, mint a maiak, hanem tematikus. Kezdi a fülbevalókkal, folytatja a nyakláncokkal, majd rátér a gyűrűkre. Vagyis ugyanaz a logikája, mint manapság a honfoglalás kori leletek leírásának: a fej, a nyak, a kéz ékszerei. Utána következnek a ruházat ékességei: a fibulák (az igaziak), a csatok és övdíszek (pl. a „Jankovich-aranyak"). Ezután jön az „ornatus", legyen az ornatus muliebris, vagy mint a mi darabunk (tévesen) ornatus equestris, amely után egy ornatus pectoralis következik, majd a csüngők jönnek s befejezésül a varia. Még fontosabb, hogy ha azonos lelőhelyről vagy leletegyüttesből többféle ékszer került elő, azokat ugyanígy széttagolták. A nagykőrösi lelet a 35. illetve 80-87, a kisterenye-hársasi a 42-46, 69-70, 76-77, 88-89. számokon szóródik szét. Összetartozásuk a napló alapján kétségtelen. Nem tudok elképzelni kevésbé valószínű véletlent annál, hogy Jankovich Miklós 1820 előtt két avar fejedelmi leletből, mégpedig két ismeretlen lelőhelyű avar fejedelmi sírból szerzett volna meg ékszereket, mindkettőt ismeretlen úton. Az arany-álcsatos fejedelmi leletek időbeli „szóródása" is ez ellen szól.

s Kunszentmiklós-Kunbábony nagy sírleletének előkerülése óta tudjuk, hogy egy fejedelemmel 2-3 aranyveretes díszövet is eltemethettek. Sem időben sem elvileg nincs hát akadálya a fogazott II. stílusú öv és az ékköves álcsatos öv összetartozásának. Az 1877/78. évi múzeumi állandó kiállítás rendezője sem látta ennek akadályát. A fogazott mintájú Jankovich-készlet folytatásában helyezte el eredetileg a Jankovich-féle álcsatot, amely csak akkor került lejjebb, amikor éppen az álcsathoz jöttek új, töredékes párhuzamok, ettől kezdve együtt szerepeltették az álcsatokat. Mint említettem, ekkor került álcsatunk szervetlenül az utolsó 22. számra. A hampeli korszakban és életműben nem esik szó az álcsatokról, kérdésüket először Supka Géza foglalta öszsze a tépei lelet publikációjában. A tépeivel egy fényképen közli s leírja az OrnJank 56. csatot is, együtt elemzi keleti és helyi kapcsolataikat (Supka 1913, 402-408, 4. kép a-d). Figyelmet érdemel a Jankovich-álcsat és a tépei kardmarkolat rekeszdíszítésének élesszemű összehasonlítása, amelynek máig érvényes időrendi vetülete van. Különös azonban, hogy az álcsat és a többi avar kori Jankovich-arany összetartozására nem gondolt, - holott ez 1913-ban még kézenfekvő lett volna. A későbbiekben ugyanis álcsatunk menthetetlenül önálló útra lépett. Előbb Maloe Perescepino leletének előkerülése után L. Matzulevits-nél (SemKond I. 1927, 135-144,) majd Bocsa sírleletének felbukkanása után Fettichnél (Fettich 1937, X. fejezet, 122-133, 119. t. 3, 3a-3b), akinél az „álcsatok kultúrájának nevezetes darabjává" vált. Végül, de nem utolsó sorban László Gyulánál, aki szintén a tépei lelet kapcsán foglalkozott az arany álcsatokkal s - először! - viselésüknek megfelelő irányban fordítva közli újra darabunkat is a többivel együtt (László 1955, 252-255, 57. t. 4). Nem gondolt a Jankovich-aranyakkal való összetartozására ezúttal Csallany Dezső sem, aki katasztere 592. tételében minden leltári hivatkozás nélkül összevonja a Nemzeti Múzeum ismeretlen lelőhelyű arany álcsatjait (Csallany 1956, 155). 84