Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

22 Nemrég ez is megtörtént, de meg korrigálható. Az MRT XTII/1 kötet szerzője, a 28. XXX teleien a MNM É 288,1871. 1. 1-2 leltári hivatkozással az Éremtárat vélte a két érem őrzőjének, de publikációjukként szerencsére Huszár 1955, 96-ra hivatkozik. 22a Az egyetlen kivétel J. De Baye, L'art barbáré en Hongrie (Bruxelles 1892) 13, aki a szentendrei „aureus de Justin"-hoz az 565-578. évszámot, tehát II. Iustinus uralkodási éveit adja meg. Az akkori Európát keresztül-kasul utazó báró személyesen ismerte leleteinket nagyon valószínű tehát, hogy saját numizmatikai, illetve históriai meghatározásáról van szó. Ezt azonban Hampel két évvel később nem vette figyelembe. 23 Az MRT XIII/1 kötet szerzője az 1070/a a kézirati oldalon szószerint ezt írta: „Bár Hampel József és Pulszky Ferenc részletesen leírták a tárgyakat, a teljes leletegyüttes képi közlését László Gyulának köszönhetjük". Tudtommal először fordult elő, hogy a topográfia nem a Régiségtári Naplónak adott hitelt. 24 Vö. a hivatalos használatra kiadott megye térképeket, Fejér: 29/1956 és 53/1957, Tolna: 39/1956 és 63/1957, illetve az újakat, Fehér: 1979 010070-03, Tolna: 1979 010080-03. 25 Röviddel később, szüksége lévén az ozorai solidus keltező erejére, váratlanul elismerte létezését, a lelőkörülményekkel kapcsolatban azonban továbbra sem tájékozódott. Erről szövege győz meg, amelyben egy fülbevaló típus fellépésének kezdeteiről írja: „bestimmt (durch) eine Münze von Konstantinus Pogonatus (669-670) auf dem Grciberfeld von Ozora" (Cilinská 1975, 79) 26 Az RN 32, 1872, 5 számú töredék egy aranylemezből préselt, rekeszdíszes - eredetileg kerek kő vagy üveg betétekkel is díszített - félhold alakú csüngő mintegy 2

/s-nyi maradványa. Azon ozorai leletek közé tartozik, amelyeket még a férfisír előkerülése előtt találtak (Bisits 1872, 16). A kereszttel, az arany korong-boglár párral (és 2 db lószerszám-dísz verettél) együtt vásárolta meg Esterházy herceg Bóta Jánostól s ajándékozta a felsorolt leletekkel a MNM-nak (RN 32, 1872, 1-4). Természetes nagyságú rajz készült róla röviddel előkerülése után (Henszlmann 1875, 158. kép) majd később kisebb, de pontosabb rajza jelent meg a publikációban (Hampel 1894/1905, 55/265. t. 6). László Gyula fölényes anyagismeretét bizonyítja, hogy a töredékes voltában megtévesztő alakú (lyukvédő szerű) veretnek nem szánt szerepet az ozorai öv helyreállításában, a technikai és formai hasonlóság ellenére sincs ugyanis köze az övhöz vagy lószerszámhoz. Nem így Salamon-Sós 1980,162. táblája (tévesen, mint Kunágota vö. a 17. j.-t), amelyen „avar gold belt-mount"-ként szerepel az ozorai öv 11 db igazi tartozéka kellős közepén. Töredékünk valójában formailag és rendeltetésére nézve az igari I. női sírlelet csüngődíszével és a MNM ismeretlen eredetű korongról lefüggő félhold csüngőjével rokon (vö. Garam 1978, 207, 2. kép 4, 3. kép 1), tulajdonképpen az igari rekeszdíszes félhold alakú csüngő nagyobb méretű, préselt technikájú, peltaszerű formai változata. - Márcsak emiatt is női ékszer. Valamivel kisebb méretű azonos mintájú illetve díszítésű ép peltoid alakú testvéreit ezüstből a nemesvarbóki/zemiansky vrbovoki kincsből ismerjük (Svoboda, B., PamátkyArch 44, 1953, 40, 4. kép 5-6). Az ezüst lunulákat elemezve Svoboda nemcsak az ozorai aranytöredékben ismerte fel a nemesvarbóki lunulák testvérét(I), de a két IV. Konstantin érmekkel datált lelet további rokoni kapcsolataira is utalt (ld. az ozorai kehelynél). Az ozorai és nemesvarbóki peltoid lunulák azonban nem közvetlenül Duna-vidéki illetve északi germán előzményekre mennek vissza, mint Svoboda vélte (uo. 54), hanem egy pontusi-orientális változatra, amelynek remekmívű, ékköves-granulált képviselőjét a glodoszi leletből tették közzé (Smilenko, A. T., Glodos'ki skarbi. Kiiv 1965, 16-18, IV. t. 5 illetve 9. kép, - a 13. képen a képzeleti rekonstrukció indokolatlanul kettőzi meg a csüngőket). 27 Éppen ezért említésnél nem érdemel többet a herceg kismartoni főintézőjének, Palkóvics Károlynak XVII. számon közzétett „Archaeologiai levele" (ArchÉrt VI, 1872, 137-138), amely 1872. március 15-én jelent meg. A levél legvégén bejelenti a kegyes adományozást: „ő hercegsége szerencséjének tartja mind az első küldeményt, mind pedig ezen utóbbit a nemzeti múzeumnak felajánlani". Arról azonban nem szól, hogy egyidejűleg kötelezte a Nemzeti Múzeumot az adományozó nevének állandó feltüntetésére, mind a kiállításon, mind pedig a kiállítási Kalauzokban. Amelyekben sok éven át szerepelt -, bár inkább a lelet részletesebb leírása szerepelt volna! A Nemzeti Múzeum 100 éves fennállásának ünnepére kiadott jubileumi kötetben Hampel 31 évvel később igazságot szolgáltatott ugyan Bisits Mórnak, de hamisítatlan „hampeli" módon, emlékezetből idézi „Bischitz Dávid" nevét, akinek a múzeum „Pusztatóti máskép Ozora" leleteit köszönheti. A Magyar Nemzeti Múzeum múltja és jelene, Bp. 1902, Hampel József, A régibb középkor emlékei, 34. 28 Kitűnő fényképen éppen az 1888. évi ozorai gyarapodást (pontosabban: az 1888. évi leletek nagyobb részét) közli Domanovszky György, A szkítáktól a magyarokig. Officina, Bp. 1938, 14, 24. t. -, ezt a felvételt, ha nem tévedek, máshol nem tették közzé. 29 Az ozorai keresztekről - nem tartozván szorosan témánkhoz - itt most csak annyit, amennyi az egész ozorai sírlelet szempontjából fontosnak látszik. Préselt technikájukra, formájukra, méretükre nézve látszólag kitűnően belesimulnak az egykorú, VII. századi bizánci mellkeresztek családjába. Ez azonban csak a látszat. A rokonnak tartott bizánci keresztek többsége (mintegy 10 példány) a Birodalom területén került elő. Mindenek előtt Konstantinápolyban, valamint Egyiptomban, Kisázsiában, Szíriában, Cipruson, Karthágóban pedig nemrég lemezkeresztek előállítására szolgáló préselőmintát is találtak (vö. Roth, H., Allgemeine und Vergleichende Archáologie, Beitráge 2, 1980, 330-333, lelőhely jegyzék a 103. j.-ben - az ozorai is benne szerepel -, valamint 7. kép 1., a préselőminta, és 8. kép, keresztek, továbbá a Rothnál csak hivatkozott példányokat in: Ross 1965, No. 6, XII. t. B-D és No. 19, XXIV. t.). A Birodalom területén talált keresztek azonos típus változatai, ezektől némileg eltérő, valószínűleg italo-bizánci változat csak a friedbergi alamann sírban talált példány (Roth, H., i. m. uo 8. kép 3). Az egyébként kivétel nélkül egyedi alkotásnak számító bizánci birodalmi keresztek összetartozásáról, szoros rokonságáról a felületükön alkalmazott ornamentika nem hagy kétséget. Ehhez az okvetlenül valódi bizánci csoporthoz tartozik a British Museum keresi lelőhelyű keresztje (Roth, H., i. m. 8. kép 4), amely nyilván éppúgy a bizánci Chersonnesosból került a hajdani Pantikapaion-ba, mint a Kelegejskie Hutorán sírleletben talált egyetlen dél-oroszországi-ukrajnai példány (vö. Fettich 1937, 129. t. 21; a keresztről most részletes leírást, méretjelzéses fényképet és színes felvételt hoz az Orfévrerie ancienne de la Collection du Musée des trésors historique d'Ukraine, Moskva 1975, c. katalógus, kép és lapszám nélkül.) Az ozorai keresztek különlegessége, hogy felületüket kerek és szívalakú rekeszek tagolják. A rekeszekben egykor talán ékkő vagy üvegberakás volt, azonban egyetlen egy sem maradt meg belőlük, létezésük tehát puszta feltevés. Négy szárán és közepén kerek rekeszekkel díszített korabeli bizánci keresztet csak az egyiptomi Asiut környékéről ismerünk, az egyik rekeszben megmaradt a smaragd ékkő berakás is (Schlunk 1939, 33, No. 90, 20. t.), a rekeszek közti felületen pedig félreismerhetetlen bizánci vésett ornamentika van. Valami hasonló lehetett az ozorai keresztek előképe. László Gyula már munkássága legelején észrevette a technikai és formai rokonságot a Nemzeti Múzeum ismeretlen lclőhe3G