Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

germán elemek" ötvöződésének tézise. Nem csoda, ha az 1938. évi kiállításon már az avarkori gepidának vélt leletek (Szelevény, Németsűrű, Keszthely stb.) vitrinjében kapott helyet Madaras (Fettich 1938, 155-156). Ekkoriban foglalkozott az övdíszek ornamentikájával, szerinte a madarasi szíjvégeken értelmetlenné válik „a zoomorf jelleg indexe" (Fettich 1935a, 198, IV. t. 12), ami nem éppen kristálytiszta világosságú megállapítás. A madarasi szalagminták nagyon korai, a Jankovicharanyakkal összefüggő stílusára ismételten felfigyelt (Fettich 1934, 310) s ennek nyomán a leletegyüttes korai - szerinte Kunágotával egykorú - keltezését hangsúlyozta: „A másik (ti. az első Kunágota lenne) legkorábbi sírlelet a madarasi" mivel „a madarasi szablya (sic!) fogazásos hüvelypántjának készítése közvetlenül a Jankovicharanyakhoz kapcsolódik" (Marosi-Fettich 1936, 62). A nagyjából teljes madarasi leletet végül László Gyula közölte. Nem írta le, „a részletek tekintetében" Hampel és Fettich - mint láttuk nem létező - „leírásaira" utalt. László Gyula 3 tábláján - az időközben szentendreivé vált egyik karperec kivételével - a teljes madarasi lelet szerepel, logikus elrendezésben. A kard tokvégződésének töredékeit összeszerkesztette, ugyanígy a tőrhüvely véreteket, a kardfüggesztőket stb., a Fettich tábláin szereplő fölös bronz szijvéget pedig kidobta (László, 1955, 274-275, 65-68. t.). Publikációjához egyetlen apró adalékkaljárulhatok hozzá. A Hampeltől még említett bronz csattöredék már Fettich fényképein csupán csatkarika két töredékévé redukálódott, ugyanezt találta a leletek közt László Gyula is. Nekem a leltárkönyvben a következő bejegyzés tűnt fel (MNM RN 19, 1884, 13.): „Népvándorláskori bronzcsat, felületén aranyozva, vésett díszítéssel, alul két szeggel. Átm.: 3,5, Sz: 1,7 cm." Ebből derült ki, hogy a csatkarika töredékek önmagukban aligha azonosak a madarasi csattal. Fettich az Avarkori műiparról szóló könyvében (Fettich 1926,14,

1.1.11) egy csat-testet közöl. Leírása: „Csattöredék ismeretlen lelőhelyről a Magyar Nemzeti Múzeumban. Öntött, utánvésett és aranyozott bronz. Közelebbi adatok hiányzanak". A leírás és a meglévő csatkarikával együtt a leltárban adott méretek pontosan megegyeznek a madarasi csattal, vitathatatlanul azonosak. Ismét kiállítási baleset történt. A leltári cetli a csatkarikára volt erősítve, - így indult külön útra az amúgy is különjáró bronz csattest. Ezzel a felismeréssel a madarasi lelet ismét teljessé vált, egyben fontos korai avar leletünkké (11. t. 10). Közelebbi lelőhelyével kapcsolatban H. Tóth Elvira és Kőhegyi Mihály ültettek bogarat a fülembe, különkülön kételyüket fejezték ki, hogy a Bács-Kiskun-megyei Madarasról lenne szó. 1978-ban utánanéztem az ügyiratoknak a MNM Irattárában, ahol 27/1884 számon megtaláltam a Magyar Királyi Főbecsüshivatal 1038/1883 sz. Becslevelét, amelyet 1883. december 5-én vettek fel. Ez szolgált egyúttal hivatalos átadási jegyzékként. Megyéről, járásról - sajnos - a jegyzékben sincs szó, csupán a Madaras megjelölés szerepel rajta. Felsorolja viszont annak a 6 személynek a nevét, akiktől a hatóság a leletek egyes darabjait hivatalosan megváltotta. A 6 nevet megküldtem Kőhegyi Mihálynak, Madaras kitűnő ismerőjének, aki rövid úton kiderítette, hogy ilyen nevű személyek soha nem éltek az egykori s mai bácskai Madarason. Egyidejűleg a kunmadarasi tiszteleteshez fordult, magam pedig a szolnoki múzeumhoz. Mindkét akció sikeres volt. Kőhegyi két-három névre igenlő választ kapott, ennél is fontosabb volt azonban Raczky Pál utánajárása, aki a Megyei Levéltárban perdöntő adatot talált az 1925-ben felvett alispáni közigazgatási tájékoztató lapon: „Kunmadaras. Az úgynevezett Újvári-temető északi részén találtak egy lovast, lovával eltemetve, innen kikerült tárgyak a Magyar Nemzeti Múzeumban vannak." A 100 éves vita eldőlt, az aranyos sír a Tiszántúlon került elő, nem tartozhat hát a Bábony-Kecel-Kiskőrös-Bócsa által jelzett Duna balparti fejedelmi sírok sorába, ahogyan korábban magam is képzeltem. Avar politikai szempontból a lelőhely hallatlanul izgalmas, a kunmadarasi avar úr nem pityipalkó volt, hanem a Tiszától keletre fekvő területek egyik ura. A színarany lószerszám Kunágota fölé helyezi a madarasi urat s ha öve ill. lószerszámának szíjvégei csupán aranyozottak is, kardveretei és nagyszíjvége színaranyból vannak. Az arany tőrvereteket, gyöngyöt, arany foglalatos gránátot és az arany sodronypereceket is mérlegelve a kunmadarasi urat tartom rangosabbnak, Baján és dinasztiája idejében a Tiszántúl egyik nagyurának. Stiláris meggondolások alapján a kunmadarasi sír II. stílusú készítményeit különösebb aggodalom nélkül 600 körűire keltezhetjük. A kunmadarasi sírban arany lószerszámos lóval együtt eltemetett arany kardos (11. t. 2-4) úr nyugodott, a sodrott arany nyakperec és a sodrott karperecek (11. t. 5) nem mondanak ellent a férfi meghatározásnak, még kevésbé a rituálisan sírjába helyezett egy szem aranygyöngy (11. t. 6). Az aranyozott szíjvégek (11. t. 13-16) Szegvár módjára valószínűleg a lószerszám és a gazda öve között oszlottak meg, az arany nagyszíjvég a fegyverövhöz tartozott (11. t. 11). Női részlege tehát nincs a sírnak, - egyetlen lovasról tud az alispáni tájékoztató s mint rögtön kiderül, a helyi emlékezet is. 1980. szept. 17-20-án Raczky Pállal együtt - Selmeczi László szíves támogatásával - a helyszínen kutatásokat végeztünk, a ma már használaton kívüli öreg „Újtemető" északi szélén. Néhány, egyébként nem haszontalan, mellékvágány után az utolsó estén végre sínre futottunk. Hihető adatot kaptunk „a lovával együtt eltemetett török" előkerülési helyéről: állítólag egy háromszögelési pontul szolgáló kőoszlop alapozása során bukkantak volna rá a sírra. A helyszínen derült ki az is, hogy a jegyzékben szereplő mind a 6 családnév ma is él Kunmadarason. A hasznos mellékvágány egy árkokkal tagolt késő VII-VIII. századi avar telep felfedezése és egyik pompás kétrétegű házának feltárása volt. A házban (és a felszínen más házak szemmel látható helyén) talált remek korongolt keramika halomra dönti az Eisnertől kezdve máig vallott csehszlovák hittételt, hogy a tiszántúli avarokra csupán kézzelgyúrt „nomád" kerámia lenne jellemző, a Tiszai-nak (Potiska-nak) nevezett vagy gúnyolt rossz bögrék. A sírokba valóban ilyeneket tettek, ha egyáltalán tettek, hiszen a középső Tisza-vidéki avar temetők rítusára éppenséggel az élelemtartó edények hiánya a jellemző. Megtudtuk, hogy ez a temetőkre vonatkozik, a telepeken 116