Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)
Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei
nával, a kiskőrösivel kapcsolatban. Mai ismereteink szerint az Igar III - Kiskörös-Vágóhíd I - Átokháza kehelycsoport tipológiailag két csoport közt foglal helyet, formailag valóban „archaikus", időrendileg, mint lelethorizont, azonban már az ozorai típussal párhuzamos (nem egészen így Garam 1976, 142-143 és táblázat). A szentendrei leletnél elmondottakra utalva, ma sajnos azt kell mondanom, hogy az ozorai kengyeltöredéket nem ismerjük. Mivel az átmenet időszakáról van szó, amelyben kerek és egyenes talpú kengyelek egymás mellett fordulnak elő, típusát, kérdését nyitva hagyom. Az ozorai lószerszám-készlet régészeti helyreállításához egy az iváncsainál is szerencsésebb lósír fog majd elvezetni. A jelenlegi rekonstrukció (László 1955, 61. t.) logikus, de művészi elképzelés, amelyet már pusztán az iváncsai tanulságok után is bajos fenntartani. A hiányosan ránkmaradt ozorai lószerszámveretek (különböző alkalmakkor 6 nyeles veret, 7 kerek és 11 ovális veret került múzeumba) önmagukban kevésnek bizonyulnak a díszes kantárzat helyreállítására. A 6 nyeles veret (Wosinsky Mór találó elnevezése), valamint az iváncsai és az 1908/1910. évi dunapentelei lovassírok nyeles veretes lószerszámai ugyan egyelőre nem rekonstruálhatók, de új típusú fejkantárra és hámra mutatnak (Bóna 1970, 256). Valószínűnek tartom azt is, hogy az övdíszek többségétől különböző, néhány kisebb méretű s másként díszített ozorai arany szíjvég is a lószerszámhoz tartozott. Az ozorai arany veretes övet és a szablyát László Gyula jelentéktelen részletektől eltekintve - meggyőzően rekonstruálta (László 1955, 59. t.), a szablya azonban még díszesebb volt, tokját is aranylemezek borították. Visszakanyarodva az éremre, Cilinská és Bakay kételyeire, vagy - ha úgy tetszik - az ozorai érem hitelességével kapcsolatos baljós célzásaira Garam Éva utóbb röviden már válaszolt (Garam, 1978, 207, 16. j. illetve 210, 18. j.) Válaszának veleje komoly pozitívum: a leltárkönyv 275, 1871, 3L tétele alapján utasítja vissza az utólagos hozzákeverés vagy ha úgy tetszik: hozzákeveredés vádját. Érvelése azonban olyan mondattal kezdődik, amelyben szemmel láthatóan hitelt adott a bírálók érveinek s ezzel újabb félreértések láncolatát indíthatja el: „A tótipusztai lelet solidusát az első közlemény nem említi ugyan..." s itt következik a naplóadat. Mint föntebb láttuk, valamennyi első és egykorú közlemény hangsúllyal említi: Rómer 1871. dec. 1-én, Bisits 1871 novemberében kelt 1872. január 15-én megjelent archeológiai levelében, Pulszky 1874 jan. 15-i akadémiai felolvasása egyenesen a bizánci érmek felsorolásával kezdődött: „Ozora, Constantinus Pogonatus 668. évi érme" (Pulszky 1873, 6) szerepelt Henszlmann 1873-ban írott katalógusában: „Constantinus Pogonatus 668. évi érme", idéztük Hampelt, aki 1877-ben említette az ozorai „Constantin Pogonate" solidust, az 1884. évi Ötvösmű-kiállítás katalógusa kétszer is említi, egy alkalommal, mint kiállított érmet részletesen leírja (Pulszky 1884, 75), végül, de nem utolsósorban Hampelnél a teljes lelet első publikációja így kezdődik: „1. Constantin IV. pogonatus solidusa 668-669-ből" majd kilenc nyomtatott sorban tüzetesen leírja az érmet (Hampel 1894, 57). Ezek után felettébb talányos, melyik lenne az az „első közlemény", amelyik nem említi érmünket? Mindebből az a tanulság, hogy a szuperkritikák minden betűjét ellenőrizni kell, ha nem akarunk visszás helyzetbe kerülni. Amikor a kritikák megtévesztő módon feldúlt sírokról beszélnek, a kívülálló nyilván temetőre gondol. Holott az elsőtől az utolsóig valamennyi beszámoló, leírás, publikáció megegyezik abban, hogy Ozorán egyetlen családi sírkertről volt szó (Bár Csallány 1956, 162. Nr. 647, talán a rossz fordítás miatt, nem teljesen egyértelmű: „Eine Gruppé fürstlicher Gráber"). Éppen olyanról, amilyennek László Gyulánál a sír méltatásában szerepel (László 1955, 256-258). Ebben a családi sírkertben nem első temetkezésként találták az érem-mellékletes csontvázat, nem is dúlták szét, hanem az uradalmi erdész felügyelete alatt ásták ki és szedték fel. Mivel megfigyelték és leírták mi került elő belőle, bátran mondhatjuk azt is, hogy tárták fel. A MNM RN 275, 1871, 31. leltári számon szereplő aranyérmet ezúttal is leltárba vették az Éremtár 1406, 1871. tételén, ahol azonban a VII. században nem létező II. Constantin néven idegen pótlék szerepel helyette. Az érem a Régiségtárban mindenkor együtt maradt a lelettel, 1872-től kezdve mindig és mindenhol együtt voltak kiállítva. A Népvándorláskori Gyűjteményből közölte Huszár Lajos katalógusa a 484. számon (Huszár 1955, 101). IV. Konstantint a történelem egy mélyen meggyökeresedett tévedés miatt szakállasnak, pogonatos-nak nevezi, holott pénzei tanúsága szerint 668-674 között nem volt szakálla, 674 után pedig rövid körszakállt viselt. Elképesztő méretű szakálla apjának II. Constansnak volt, vele keverték össze a múlt században s azóta kötelességszerűen mindenki ismételgeti a tévedést. Amely nem más, mint a „pogonatu = a szakállas (fia)" bizánci városi elnevezés késői helytelen értelmezése. Nem volt viszont nagy tévedés, amikor Rómer, majd nyomában többen is II. Constans illetve II. Constantinus érmének nézték és írták le. Nem tettek egyebet, mint elolvasták a pénzen lévő feliratot. IV. Constantinus egyes pénzeinek felirata a félreérthető CONSTANVS, - ez szerepel solidusunkon is (8. t. 3-3a). A 4,20 g súlyú solidus verési idejét vagy időhatárait ma nem tudjuk olyan optimista módon leszűkíteni, mint múltszázadi elődeink. 668-673 közt vert típus (DOC II/2. 6cl változata) 36 , amely egyaránt származhat a szóbanforgó 5 esztendő elejéről vagy végéről. Érmünk sokkal jobb állapotban van, mint azt Hampel rajzolója Passuth Ödön elhitetni igyekszik. A rajzon az okozza a kopásnak látszó folytonossági hiányokat, hogy az éremre néhányszor ráharaptak. A kor szokása szerint így akartak meggyőződni arról, hogy valódi - belül is tömör - arany. Aligha véletlenül, - ez a korszak a nagy hamisítások egyik virágkora. Az első olyan hazai bizánci solidust, amely csupán arannyal bevont bronz éppen IV. Konstantin idejéből ismerjük Szeged-Fehértó B. temető 82. avar sírjából. Az ozorai solidus a bizánci birodalom belső pénzforgalmát valamint az avar-bizánci pénzforgalom akkori általános ismérveit figyelembe véve, 670-680 között kerülhetett „barbár" kézbe, majd az ozorai nagyúr halotti obolusaként sírba. 114
