Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

ugyanakkor alakját és szerelését a honfoglaló nemesócsai szablyával vetette össze, kétségtelen, hogy az igazi szolyvai szablyáról beszélt, amelynek még keresztvasát is ismerte! (Pulszky 1891/2, 14). A későbbiek során ugyanis már csak a pengét és a markolatnyúlványt ismerték. Hampel már hiányzó keresztvassal, törötten írta le: „A szolyvai görbe kardon... részben megmaradtak a kard hüvelyéről való lemezek, de ellenző nem maradt és a penge töredékeit sem lehet... bizton összeilleszteni" (Hampel 1897, 50). Ebben az állapotban, keresztvas nélkül, többször közölte az igazi szolyvai szablyát (Hampel (1896) 1900, 705, és 707b ábra, Hampel 1905,

1. 478. kép, III. 400. t. 1.), a rajzon csak az ezüst tokszájveret csekély maradványai láthatók. Az 1880-as években egyre gyakrabban múzeumba jutó honfoglaló sírleletek nyomán hamarosan kialakult az a nézet, hogy a keresztvassal felszerelt szablya a honfoglalók sajátos fegyvere volt. Akkoriban terelődött a figyelem az ozorai szablya-töredékre. Ma már nem lehet pontosan megállapítani, ki határozta meg először honfoglaló magyar szablyának s-ki keverte a szolyvai lelethez.

323 Dátum szerint haladva a helyzet a következő. Pulszky Ferenc kimondja, hogy az ozorai „vaskard... nem jutott a N. Múzeumba" (Pulszky 1897, 102), a szablya meglévő, sőt akkor már publikált, tartozékait pedig ezúttal alaposan félreismeri. Az 1888ban múzeumba jutott szamárhát-íves tartófül keretezéseket „pénzeserszénynek", illetve „erszényszorítóknak" véli (uo. 102-103) - hasonlóan vélekedett vele egyidejűleg Hampel is: „Úri nő felszereléséhez tartozhatott tarsolyzárról való két aranykeret a pusztatoti leletben", (Hampel 1897, 158, ez a tévedés, mint a tévedések általában, szívósan fogja magát tartani, Fettich 1929, 71 az igari III. sír szablya tartófüleit először még ugyanígy írta le). (10. t. 4-5). Azt ugyan felismerte Pulszky, hogy a szablya két végéről származó aranykupakok (10. t. 3 és 6) - noha külön-külön, 1871-ben és 1888-ban kerültek múzeumba - valamiképpen összetartozhatnak, de úgy véli, hogy „tűtartó felső és alsó része lehetett" (Pulszky 1897, 103) - vagyis az ozorai szablyát pengéjével és montírozásával együtt törli a létező leletek sorából. Az időközben ismeretlen lelőhelyűvé vált ozorai szablya markolatáról és felső harmadáról az első datált (1895) rajzot Dörre Tivadar készítette, a rajzot Kubinyi Miklós Szolyva lelőhellyel közli (Kubinyi 1899, 44). Bajos eldönteni, hogy Kubinyi avagy Hampel „eredményéről" van-e szó, mivel csaknem egyidejűleg a Magyar Honfoglalás Kútfőiben töredékünkről egy Passuth Ödöntől származó másik rajz is feltűnik, Hampel szerint ez lenne a szolyvai lelet „másik" szablyája (10. t. 2). Valóban a már régesrégen a pengére redukálódott igazi szolyvai szablya társaságában szerepelteti (Hampel 1900, 706, 707a ábra), ugyanígy került tovább az Alterthümerbe (Hampel 1905, I. 196, 470. kép, III. 400. t. 2). Honfoglaló magyar meghatározásában és voltában Nagy Géza sem kételkedett. Az ozorai szablyatöredéket Hampel (1896) 1900 nyomán tüstént átajzolja és Szolyva lelőhellyel saját tábláján a honfoglalás kori leletek közt hozza (Nagy 1900, XXIX, 11. t. 6). Fontos azonban, hogy szablyánkat - nyilván az eredeti tárgy nyomán végre jól leírja: az „egyik szolyvai szablya arany lemezzel bevont tojásdad idomú csúcsban végződő, egyenes, rövid és széles keresztvasával és egyenes markolatával egészen megfelel a baranyamegyei kassai és a kecskemétmiklóstelepi leletből ismert avar szablyáknak" (uo. 40). A meglepő avar rokonság nem zavarta a századokkal későbbi népi és kormeghatározásban sem Nagy Gézát sem pedig Hampelt, aki mindig is tisztában volt szablyatöredékünk avar rokonságával. Már 1896-ban a Nagy Gézától is citált avar szablyákkal vetette össze a „másik szolyvai" szablyát, egy évvel később pedig nemcsak megismételte véleményét, de még meg is támogatta a csúnyi későavar szablyával, kifejtvén, hogy a töredék „a feltételezett fejlődésben a csúnyi kard elé" vagyis még a VIII. századnál is „korábbra" teendő (Hampel 1897, 47-48). Az ellentmondás megkoronázása, hogy ugyanott a (kis)kassai sírt Pusztatoti segítségével keltezi (!), helyesen: „A (kiskassai) zabla idoma megegyezik a pusztatoti sírból előkerült zabiával (VII. század). Nincs tehát okunk kétségbevonni, hogy a kassai kard a VII. század egyik keleti typusát képviseli" (uo. 45). Mindebből világos, hogy az ozorai szablya töredékhez kapcsolódó kiáltó ellentmondásokat egyedül a szolyvai lelőkörülmények nem ismeréséből vagy félreismeréséből táplálkozó téves lelőhely meghatározás sugallta és tartotta évtizedeken át életben. Ez lett volna azonban a kisebb hiba, a nagyobb a következményekben rejlik. A tévedés mindenekelőtt visszahatott magára a lelőhelyre, a „két" szablya miatt a magányos szolyvai lovassírból két illetve néhány sírt alkotott Hampel: „1870-ben Szolyván Lehoczky Tivadar ásott fel szerencsés kézzel néhány sírt" (A Magyar Nemzeti Múzeum múltja és jelene, Bp. 1902, 34). Emiatt ír még 1914-ben is a szolyvai sírleletről - Lehoczky valamennyi beszámolójára lapszám szerint hivatkozva!? - így Nagy Géza: „a lovassírban. .. egy avar és egy honfoglaláskori szablya töredékeit" (találta) (Gárdonyi, ArchÉrt 34, 1914, 397). Nem kevésbé bántó a másik - közvetett - következmény sem. Az újdonsült „szolyvai" szablya ugyanis tüstént tevékenykedni kezdett. 1901-ben közölte Nagy Géza a Nemzeti Múzeum ősrégi „csanádi" szablyáját, amely az ozorai szablya testvérpéldánya, csak éppen keresztvasát arany helyett ezüst borítja. Nagy Géza kifejezetten Hampel 1900. évi munkájára hivatkozva keltezi a „csanádi" szablyát „mely teljesen megfelel az egyik szolyvai kard ellenzőjének" s amely véleménye szerint „a honfoglalás kori kardoknak azt a ritkább típusát foglalja magában, mely a szolyvai leletből ismeretes" (Nagy G., ArchErt 21, 1901, 285-286 és kép). Nagy Géza eredményét viszont Hampel veszi át, aki a teljes meggyőzés kedvéért egymás mellett mutatja be az ozorai - nála természetesen szolyvai - és „csanádi" szablyákat (Hampel 1905, I. 196-197, 470-471. kép, II. 628-629 és képek), majd ennek nyomán a „csanádi" szablya is bekerült honfoglaló leleteink A. csoportjába (Hampel 1907/1, 109-110). Félreértések elkerülése végett: „Csanád" alatt Dunavecse-Csanádfehéregyháza értendő, ezen az önmagában véve helyes néven került az állítólagos avar szablyás sír az avar lelőhelykataszterbe (Csallány 1956, 109, Nr. 244). Csakhogy tévesen! A még 1839-ben a Pest megyei „Csanádon" egy magasnak mondott domb oldalában talált, s jóval később, no