Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

újraközölni. Annál kevésbé a ma már komikusan ható, a korabeli művészi szemléletet tükröző kommentárokat az egyes ékszerekhez: „még ízletes", „valamivel ízletesebb" (Henszlmann 1875, 121, 157-165. kép). Kiállították leletünket az 1876. évi Régészeti Kongresszus Őstörténelmi-kiállításán is, ezúttal a többi avar lelettel együtt: „Une seconde série de trouvailles, datant du sixiéme et septiéme siécles, nous présentent. Ce sönt les trouvailles de Kunágota avec un solidus de Justinian I., de Szent-Endre... et d'Ozora (solidus de Constantin Pogonate)" (Hampel 1877, e). Az 1884. évi Ötvösmű-kiállításon leletünk, beleértve az 1875. évi szaporulatot is, csaknem teljes egészében ki volt állítva, 29 tételen összesen 74 tárgy. A VI. szekrény 169. tételén a rekeszes aranygyűrű, 183. tételén pedig a kisebb méretű ékköves aranygyűrű, a katalógusban mindkettőt jól sikerült kiterített rajz kíséri (Pulszky 1884, 24, 27). A leletek többi része a XII. szekrénybe került, ahol más avar leletekkel nem keveredhetett, bár a sajátos esztétikai rendezés következtében helyenként idegen tárgyak is helyet foglaltak köztük. Emiatt „lüktetnek" a tételszámok: 23-25, 27-29, 33-44, 46-54. Leírásuk részletes és szemléltető, hiba csak egy van, a 23. tételt is tévesen ide számítja, holott az a megelőző cékei II. lelet befejezése. Az utóbb helyreállított állandó kiállítás vitrinjével összevetve, megállapítható, hogy (az edényeket és vasakat nem számítva) csak az ezüst csésze, az ezüst korsó füle és kerek fenéklemeze, valamint az aranylemezek maradtak ki az Ötvösmű-kiállításról (Pulszky 1884, 73-76) (8. t. 6-9). A VI. 169. tétel ozorai gyűrűjénél ezt olvassuk: „Leihely: Pusztatóti. II. Constantinus érmével találtatott" (Pulszky 1884. 24). A XII. 40 tételnél pedig: „Érem. Arany. Vert munka. II. Constantinus érme. Leihely: Puszta-Tóti" (Pulszky 1884, 75). Egy jövendő teljes közlés szempontjából döntő fontosságú, hogy az ozorai lelet múzeumi kiállítási vitrinjéről (III. terem 10. szekrény 25. tabló) 1889-ből fénykép maradt ránk (Venturi 1902,77,65. kép). A csak az ozorai leletet tartalmazó tablón az 1871-1875. között múzeumba került ép ékszerek és felszerelési tárgyak csaknem hiánytalanul ki voltak állítva. Nem kerültek a tárlóba a cserépedény, az ezüstkorsó és a vastárgyak, - ezek az agyagfazekat leszámítva erre az időre már elváltak a lelettől. A szablyáról pl. Pulszky úgy tudta, hogy „a rozsdaemésztette kard... a kivételnél szétmállott" s be sem került a múzeumba (Pulszky 1897, 102). Holott láttuk - éppen a legelső leletek leltárában szerepel. A lelettel az 1880-as években a tablón két nagyobb, a tablón kívül pedig több kisebb alaktalan aranylemez volt kiállítva (Hampel 1881, 18 és 1885, 19 említi őket), a leltárban összesen 11 aranylemez töredék szerepel (RN 275, 1871, 24). E soha nem közölt lemezek nyilván a szablya hüvelyének alsó harmadát borították. A kiállítási vitrin legfelső sorában középen, szájjal lefelé fordítva volt felerősítve az ezüst csésze, mégpedig megtisztítatlan „natúr" állapotban. Aljának közepén a levált talpcső virító nyomával, ez egyébként Passuth Ödön néhány évvel később készült s Hampeltől publikált rajzán is kitűnően látszik. Maga a henger alakú talpcső azonban nem került múzeumba s ez később komoly bajokat okozott. Az ezüst csészétől illetve kehelytől balra tették ki azt a sima kerek ezüstlemezt (RN 275, 1871, 26a), amely Pulszky szerint a sírban összetört, múzeumba nem került üvegkorsó száját fedte volna be (Pulszky 1897, 101) - de valójában nem más, mint az ezüstkorsó levált feneke (8. t. 9-9a). A kisleletekkel együtt volt kiállítva az ozorai ezüst korsó füle is, még épségben, a fényképen mindkét felerősítő lemeze megvan. 1894-ben Passuth az egyiket már letörtnek s elveszettnek rajzolta (8. t.8). Végül, de nem utolsósorban témánk szempontjából felettébb fontos, hogy a tabló kellős közepén volt kiállítva a nyakperec, azon belül a kisebbik sodrott karperec, annak közepén - egyben az egész tabló legközepén! pedig a bizánci solidus. Már a kiállítás módja is hangsúlyozta, hogy az érem az ozorai lelet talán legfontosabb darabja. Hampel a Régibb középkor emlékeiben (Hampel 1894, 57-60, LV-LVII. t.) és az Alterthümer-ben (Hampel 1905, II. 349-354, III. 266-268. t.) kissé szűkmarkúan, de ami a lelettípusokat illeti, ezúttal teljességre törekedve közölte a még publikálatlan 1871-1875. évi régi ozorai leleteket. 45 tárgyat rajzoltatott le, ezek közé nem került idegen holmi, nyilván azért nem, mivel a lelet többnyire külön vitrinben vagy tablón, magában volt kiállítva. A múzeumi baleseteket azonban Ozora sem kerülte el. * * * Az ozorai szablya még a találáskor darabokra tört, a leltár mindössze ennyit jegyez fel: 275, 1871, 30 „Vas kard töredék..." Múlt századi régészetünk egyik izgalmas története, hogyan vált az ozorai szablyából szolyvai szablya. A szolyvai őskori telephalomba beleásott honfoglaló magyar sír szablyáját az ásató Lehoczky Tivadar olyan kivételes részletességgel írta le, hogy lehetetlen bármivel is összekeverni. Fettich Nándor bizonyos későbbi kételyei ezúttal nem voltak megalapozottak, maga is végesvégig az első leírásra támaszkodott. Lehoczky háromszor is visszatért rá (Lehoczky T., ArchÉrt III, 1870,203,204, 205), ebből tudjuk, hogy a bőrrel bevont tokban talált szablya eredetileg nem volt kettétörve, nem volt rajta aranyborítás csak a hüvelytok táján foszlányokban megmaradt ezüst díszítés, lefelé görbülő vasból készült keresztvasa pedig azóta jól ismert honfoglalás kori típussá vált. Az is kétségtelen, hogy csak egyetlen szablya volt a sírban.

32 A nyilván lejáró vagy leesett keresztvasat és a hüvely töredékeket a Nemzeti Múzeumban külön tételen vették leltárba (MNM RN 148, 1870, 10), - ezek egykettőre elkeveredtek vagy elmállottak. A penge 1884-ben az Ötvösmű-kiállításon szerepelt először, s nyilván jól ismerték: „Kard. Vert, kovácsolt munka, pengéje egyélű. Leihely: Szolyva" (Pulszky 1884, 108, Nr. 25). A Nemzeti Múzeum állandó kiállításának 1890. évi lebontása majd újjárendezése után, 1891 február 9-én panaszolja először Pulszky Ferenc, hogy a szolyvai „kard szerencsétlenül eltört" - valójában az történt, hogy a korábbi töréseknél szétesett a ragasztás. Ám mivel 109