Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

közt egyetlen - férfi ujjra való - „aranygyűrű, 1 db" (Leltár II. 1. tétel), egy pár, kettétört, de pontosan összeillő „két... kereköblű ezüst ékszer, hajtott szárral, két és egy sor szemcsök közé foglalt vésett csúcsékítvényekkel a végükön, 4 db" (Leltár III. 1. tétel) - világosan két egyforma ezüst karperec, és „kerek kengyelvas átfúrt rövid szárral, 2 db" (Leltár IV. 1. tétel), - vagyis egyetlen hosszúfülű korai avar típusú kengyelpár volt. Ha jól értem Varázséji Gusztáv hivatkozását, 1880ban még ő is csak egyetlen szentendrei sírból tud kengyelről: „csak a szentendrei avar leletben találjuk a kengyelvasat" (ArchÉrt XIV, 1880, 333). A szentendrei leletek történetében is az 1884. évi Ötvösmű-kiállítás a fordulópont. A XIII. szekrényben volt kiállítva - az aranygyűrű kivételével - az egész lelet: 25. Kengyelvas, 26. Gyöngyök, 28. Ezüst karperecpár (= „Függő 2 db"), 29.+ (30). Fülönfüggő 2( + 2) db (piramis), 31. Érem. Justinus, 32. Érem „I. Phokas", ami nyilvánvaló tévedés, hiszen II. Phokas nem volt, 33. Lándzsa, 34-35. Fülönfüggő 4 db (nagy gömbcsüngősek). A kimaradt 27. számon először tűnik fel leletünkben a csonka kürtősvégű karperec: „Függő. Ezüst. Vert és vésett munka. Két tölcsér hegyénél összeérve félholdalakot képez. Leihely: Szent-Endre". A 70-es évek elején még kunágotainak vélt ismeretlen lelőhelyű karperec töredék tehát annyiszor volt együtt kiállítva a szentendrei karperecpárral, hogy 1884-ben már szentendrei leletként szerepelt (Pulszky 1884, 95-96). A szentendrei lelet egyetlen gyűrűjét a bécsi világtárlaton majdnem ugyanúgy írták le, ahogyan a leltárnaplóban szerepel. „Arany gyűrű, kis gömbbel minden sarkán, középső köve kiesett" (Henszlmann 1875, 121). Ugyanez az Ötvösmű-kiállítás VI. szekrényében 166. számon volt kiállítva (5. t. 3a-c). „Avarkorbeli gyűrű. Arany. Feje rhombusalakú, melynek mindegyik sarkán gomb ül... középütt az alapra forrasztott magas lemez kört képez, melybe egykor kő vagy üveg volt foglalva. Leihely: Szent-Endre". A szöveg alatt egy gyűrű kiterített rajza. Közvetlenül a rajz alatt következik a 167. tétel: „Avarkori gyűrű. Arany. Hasonló a 166. számhoz. Magyarországi, közelebbről ismeretlen lelőhelyről". A katalógus ezúttal alaposan megtévesztő, mivel az ábra elhelyezéséből úgy tűnhet, hogy a két nagyon hasonló aranygyűrű közül a rajzban bemutatott lenne a szentendrei. Holott a szentendreinek szabályos kör alakú, magasan kiemelkedő középső rekesze van, vö. a 166. tétel hibátlan leírását az RN II. 1 tételével: „feje közepének kerek foglalványából a kő hiányzik". A 166. és 167. tétel között szereplő kiterített rajzot, amely az elmondottak értelmében egy ismeretlen lelőhelyű gyűrű ábrázolása, később Hampel átveszi munkáiba s tévesen a „szentendrei gyűrű fejtagja"-ként írja le és mutatja be (Hampel 1894, 46, 43. t. 7, Hampel 1905, II. 61, III. 51. t. 7.). Az Otvösmű-katalógus mégis perdöntő, mivel a szentendrei gyűrű ovális, alacsony rekeszes rokona 1884ben még ismeretlen lelőhelyűként szerepelt a szentendrei gyűrű szomszédságában, nyilván ekkor kerültek össze s maradtak mindmáig együtt (Pulszky 1884. 24). Az Ötvösmű-kiállításon tűnik fel először a hurkosfülű kengyelvas. Különös módon. A szentendrei lelet a XIII. szekrényben a 25-35. számok között volt felerősítve, az új kengyel viszont közvetlenül a kunágotai lelet után (utolsó száma 17) a 18. számon: „Vas. Kovácsolt munka. Leihely: Szent-Endre" (Pulszky 1884,94). Külön szerepeltetésének okát alább részletesen megmagyarázom. A szentendrei leletek első tényleges publikációjában, 1894-ben, Hampel ezúttal sem írt a lelőkörülményekről (Hampel 1894, 55-57), nem ellenőrizte a leltárkönyvet, most is a kiállítási vitrinek nyomán készíttette el három rajzos tábláját (1. tábla = 1894/52. t. = 1905/263. t., 2. t. = 53/264. t., 3. t. = 54/265. t.). Az 1. tábla 8 a-c. alatt szentendreiként szerepel az idegen, ismeretlen lelőhelyű aranygyűrű, a 2. t. 3a-b számon immáron visszavonhatatlanul szentendreivé lép elő a törött hiányos szárú, ismeretlen eredetű kürtös végű karperec, a 3. táblán a 3. számon pedig megjelenik a hurkosfülű kengyelvas. Szórói-szóra ez a „szentendrei lelet" ismétlődik meg a nagyvilág számára az Alterthümerben (Hampel 1905, II. 343-345). A hampeli többlet összezavarta, abnormissá tette a normálist. A Hampel „Szentendréjét" röviddel később kritika nélkül, betűszerint elfogadó Pulszky már temetőről, több lovas férfisírról és a hozzájuk tartozó több női sírról képzeleg, amelyekből csupán hiányos leletek kerültek volna múzeumba (Pulszky 1897,100-101). Ez maradt a gyakoribb, a szinte uralkodó álláspont (Fettich 1938, 153), - ám nem az egyedüli. A leletszaporodás ugyanis még nem ért véget. Az 1930-as évek elején a Nemzeti Múzeumban készült fotótáblán a szentendrei leletek egy sodrott arany karpereccel egészültek ki. Nem más ez, mint a madarasi lelet 6 db sodrott arany huzalja (MNM RN 19, 1884, 11) közül az egyik, - a két lelet a kiállítás 1894. évi átrendezésétől kezdve együtt volt kiállítva. Ezt a 30-as évek elejéről származó múzeumi fotót (Poll 1934, 56-59, 62. kép) közli majd László Gyula leletünk első „teljes" fényképes közzétételekor (László 1942, 758, 132. t.), utóbb pedig Soproni Sándor természetes méretben azzal a megjegyzéssel, hogy „a legjobb" összeállítás a leletről (Soproni S., Pest megye műemlékei I. Bp. 1958, 45, 34. kép). Ugyancsak László Gyula közölte fényképen először és utoljára a 3 kengyelt és a kopját, e közlés komoly érdeme (az azóta sajnos azonosíthatatlanná vált) kopja köpümandzsettáján a minták felfedezése és átrajzolása (László 1942, 133.) (5. t. 4a). László Gyula korábban, az időközben valóban „fejedelmivé" gazdagodott szentendrei együttest - Igar és Ozora mintájára - egyetlen nagy sír mellékleteinek vélte, a sírba az előkelő lovas férfit a feleségével és egy másik nővel (avagy másik feleségével) együtt illetve együvé temették volna, az asszonyok közül az egyiket szintén lóval. A „gyűrűk" révén a szentendrei leletek egy részét a fejedelmi ötvösműhelyhez, a tagadhatatlanul azonos gyűrűket viselő bócsai fejedelem műhelyéhez kapcsolta, így emelkedett a szentendrei „fejedelem", a csepeüvel együtt, a bócsai fejedelmi kör tagjává (László 1942, 785-788). Nagy összefoglalásában már nemcsak a bócsaiakkal megegyező „gyűrűk" a fejedelmi rang bizonyítékai, hanem az arany fülbevalók is, amelyek véleménye szerint szintén a fejedelmi ötvösműhely alkotásai lennének. Érdekes, egyenesen izgalmas a kengyelekkel kapcsolói