Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Benedek Gyula: Szolnok megye újjátelepülése a török hódoltság után

te a balpart kiürítését a Rákóczi csapatok által szilárdan birtokolt területekre, hogy „hű népe" erkölcsi támogatását, katonaigazdasági potenciálját megőrizze a maga számára. Ezt a lakosság vonakodva hajtotta végre, több helyen erőszakot kellett alkalmazni, amelynek végrehajtására gróf Károlyi Sándor alárendeltségében különleges katonai egységeket állítottak fel. Természetesen a nagyobb csapást a császári erők tevékenysége jelentette, amelyek egyrészt meg akarták torolni a jászkunságiakon és a külső-szolnokiakon a császár iránti hűtlenséget, másrészt fizikailag lehetetlenné akarták tenni, hogy a terület erős bázisa tudjon lenni a Rákóczi-szabadságharcnak. Ezért módszeresen és periodikusan küldték a határőrvidékieket a megye terményeinek, lakás- és lakóállományának pusztítására, illetve rabságba hurcolására. Nem riadtak vissza a fegyvertelen lakosság meggyilkolásától sem. Mindjárt 1703-ban lerohanták a tiszántúli részeket. Löffelholz tábornok már augusztus elején elküldte a belényesi és a gyulai határőröket a Nagykunságba, amelyek Karcagot és Kunmadarast prédálták fel. Tiszapüspökinél a Tiszán is átkeltek, ahol felégették Fokorut, Szentiványt és Tiszaszeget. Szeptember 1-én hasonló sorsra jutott Mezőtúr is, ahol a 600 főnyi gyalogos és lovas rác erők szétverték az ott őrködő kunsági katonaságot. Mezőtúrról minden marhát elhajtottak, ruhát és élelmet elszállítottak, a házakat felgyújtották, kb. 100 főnyi lakost pedig megsebesítettek, vagy megöltek. 13 1703. november 4-én a bácskai, a péterváradi és a szegedi rác csapatok újból rátörtek a balparti részekre, elhajtották a méneseket, a marhákat, felszedték a gabonát a vermekből és elvitték. 1704-ben tovább folytatták a megye tiszántúli részének pusztítását. Különösen kegyetlenül bántak a tiszakürtiekkel, a fegyvernekiekkel és a dévaványaiakkal. A fegyvernekiek közül sokan megsebesültek, többen meghaltak. Dévaványáról pedig 1704. augusztus 4-én 800 marhát hajtottak el.

14 A pusztító hadjárat 1705-ben érte el a tetőpontját és minden előzőt felülmúlt az 1705. május 24-i támadás. Ez alkalommal csak az aradi várfogságba 120 férfit - a Nagykunságból 66-ot, Külső-Szolnokból 54-et - hurcoltak el.

15 Ekkor Kunmadaras és Kunhegyes szenvedett különösen sokat. 1705. augusztus 10-én Eszterházy Antal tábornok ménesét hajtották el Tiszaszegről Szeged alá. Ezek az események érlelték meg a már említett evakuálás (kiürítés) gondolatát. A nagykunságiak zöme Szabolcs vármegyébe távozott, ahol hosszabb ideig szétszórtan élt. Végül Rákóczi 1707. május 6-án Monay Pál debreceni polgárt nevezte ki nagykun alkapitánnyá és megbízta azzal, hogy a kunokat szedje össze a különböző községekből és Rakamazon telepítse őket össze. Az összetelepítés azonban valószínűleg csak átmenetileg sikerült, amire abból lehet következtetni, hogy az összeírásokban még csak nyoma sincs annak, hogy valaki Rakamazról tért volna vissza a Nagykunságba az újjátelepüléskor. A külső-szolnokiak a Tisza-jobbpartra költöztek Borsodtól Csongrádig, továbbá a Heves megyei, valamint a jászsági községekben telepedtek meg ideiglenes jelleggel. A mezőtúriak pl. Ároktőre, Hanyiba, Vezekényre és Akolhátra, a tiszaszőllősiek, a vezsenyiek és a tiszavarsányiak Sarudra, a törökszentmiklósiak Kiskörére, a tiszabőiek Kőtelekre, a tiszapüspökiek, a szajoliak, a tiszaszegiek Jászladányba, a fokoruiak Szolnokra, Jászapátiba és Jászladányba futottak. 1706 nyarán azután Szolnok lakossága is elmenekült Rabutin csapatai elől részben Miskolcra, Tiszadorogmára, másrészt a Szatmár megyei Batizra, Az utóbbi helyre vitték a szolnoki református egyház harangját is.

16 Végeredményben a tiszántúli rész 1705-1710 között - hasonlóan az 1692-1699 közötti időkhöz - ismét a senki földjévé vált és túlnyomórészt elnéptelenedett. Külső-Szolnok és a Nagykunság alig tudott valamit átmenteni az 1703-ig rögzült településrendjéből. Csupán Tiszafüreden, Tiszaderzsen, Tiszaroffon és Tiszakürtön laktak valamennyien. A császári menlevéllel is bíró tis/akürtiek között húzták meg magukat Tiszaug, Tiszasas, Nagyrév és Tiszainoka valamelyes lakói is. A jobbparti részen jóval kisebb volt a károsodás. Itt a szabadságharc végén is állt - habár fele lakossággal - a tizenegy jászsági helység, Külső-Szolnokban pedig Nagykörű, Tiszasüly és Alattyán. Szolnoktól délre a jobbparton csak az akkor Pest megyéhez tartozó Tószegen tudott megmaradni valamennyi lakos. A pusztítások végeredményeképpen 1709-ben a Nagykunságban egyetlen helységnek sem volt számbavehető népessége. Külső-Szolnokban pedig az 1703-ban lakott 64 hely közül mindössze nyolcnak volt helyben maradt lakossága. 2. A MÁSODIK ÚJJÁTELEPÜLÉS. (1710-1786) A második újjátelepülés feltételei a szabadságharc befejezésével teremtődtek meg, belpolitikai tekintetben azonban némileg megváltozott körülmények között. Ez elsősorban abban mutatkozott meg, hogy a bécsi udvar nem mondott le ugyan az abszolutista és egységesítő törekvéseiről, de finomabb eszközöket alkalmazott. Az ellenreformációs tevékenység is áttételesebb az 1760-as évek közepéig, ezután viszont - türelmi rendelet ide vagy oda - egészen szélsőséges méreteket öltött. A második újjátelepülés milyenségét legalapvetőbben 1710-1730 között a szabadföldfoglalásos, 1730-1771 között az újraosztásos földközösségi rendszer, majd 1771 után a jobbágyföldek egyéni használatba adása határozta meg Külső-Szolnokban. A földhasználati rendszer a Jászságban és a Nagykunságban is meghatározó volt, de más ütemekben. Ezekben a területi egységekben 1745-ig a földek közös tulajdonban és egyéni használatban voltak, a redempció után (1745-1751 között valósult meg) viszont a redemptusok egyéni tulajdonába mentek át. A földhasználati rendszerek 1730-ig, illetve 1745-ig ösztönzőleg hatottak a betelepülésre, utána pedig gátlólag. A külpolitikai helyzet az egész időszakban pozitív feltételeket biztosított a második újjátelepülés végrehajtásához. 1710-1716 között a Maros-vonalán állt még ugyan a török, de a vonaltól északra eső területeket már nem tudta veszélyeztetni. 1716 után ennek még a lehetősége is megszűnt, mert a törökosztrák-velencei háborúban az osztrák csapatok először a péterváradi csatában (1716. VIII. 5) mértek csapást a törökre, majd 1716. X. 13-án Temesvárt is visszafoglalták. A passzarovici békében (1718. VII. 21) a török végleg lemondott a történelmi Magyarország területeiről és a Déli-Kárpátokon túlra szorult. Mária Terézia idején hosszú békekorszak következett, 40 évig nincs ellenség az ország földjén. 1743 után pestis is elvétve volt. A Helytartótanács 1724. évi felállítása az újjátelepülés tekintetében is rendkívül hasznos dolog volt, mert főleg 1735 után szervezett kereteket tudott biztosítani az újjátelepüléshez. A pozitív és a negatív tényezők összhatása képpen a második újjátelepülés három szakaszban valósult meg. Az első szakaszban a lakosság létszáma tekintetében visszaállt az eredeti helyzet, a második időszak a konszolidáció és a szerény növekedés időszaka volt, a harmadik időszakban pedig egy ugrásszerű fejlődéssel a megye felzárkózott az országos szinthez. A TERÜLET PRIMER REORGANIZÁCIÓJA, AZ ÚJJÁTELEPÜLÉS HŐSKORA. 1710-1730 Az elpusztult Tisza-balparti részek újjátelepülése már a Rákóczi-szabadságharc végén - 1709-ben, 1710-ben - elkezdődött, a szabadságharc bukása után pedig elemi erővel bontakozott ki. A folyamat kezdetét két dolog jelezte. Egyrészt az, hogy a lakosság végleges lakások építéséhez fogott, másrészt emelkedni kezdett a bevándorlók száma, főként szökött jobbágyok betelepedése révén. 1710-ben már 37 szökött jobbágycsalád érkezett a balparti részekre, az állandó lakások építéséről pedig tiszafüredi és szolnoki jelzéseink vannak. Az ekkor kibontakozó 106