Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Szabó István: A színházművészet kialakulása Észtországban

ni kereskedőtől és városi tanácsostól vásárolta meg székházát, s ezt használta évszázadokon át zártkörű összejöveteleinél. 1919-ben a szomszédos épület, a volt Szt. ÓLAI céh későgót épülete is birtokukba került, s E. KÜHNERT építész vezetésével teljesen átalakították. Ezekbe a munkálatokba a kor valamennyi számottevő mérnöke bekapcsolódott.

11 Ebben az utolsó építési periódusban (1919-1920) az egész épületkomplexust visszaállították eredeti formájára: a hármas tagoltságú épületet egyetlen klubbépületté alakították. Nagy termeket képeztek ki ünnepségek és színházi előadások megtartására, ugyanúgy, mint hajdanán, az első tallinni iskoladrámák bemutatásakor. Mellettük könyvtárat, olvasótermet, kugli-, és biliárd szobát létesítettek, voltak külön emlék-, és múzeumi termek (képgaléria például) és különféle szervezetek számára fenntartott helyiségek („Testvériség Terme", az „Estonia Társaság" szobája), valamint vendéglő, konyha és mellékhelyiségek. A szovjet hatalom visszaállításakor, 1940-ben a rendet feloszlatták, s teljesen megváltozott az épület rendeltetése. Jelenleg a Jaan KREUKS nevű Ifjúsági Kultúrház működik benne.

12 A „Nagykereskedő céh" háza is

13 - miként Tallinn belvárosában a legtöbb lakó és középület - építészetileg középkori jellegű. Ez is a nagyvagyonú kereskedők hivatali épülete volt, s tágas belső termei szintén alkalmasnak bizonyultak arra, hogy az ünneplő nagypolgárság megszervezze bennük zártkörű szórakozásait, így többek között a papság és az iskola cenzúráján átjutó, diákok által bemutatott iskoladrámáknak is helyet adjon. A jelenleg Állami Történeti Múzeumként funkcionáló épület, valamint a már említett két másik építmény (Városháza és a Feketefejűek rendjének háza) a szórvány adatok tanúsága szerint egyre gyakrabban szolgált az iskoladrámák bemutatóinak színhelyéül. Néhány évtizeddel az első említés után nemcsak Tallinnban iktatták a latin nyelvű iskoladrámák bemutatását hivatalosan is a tantervekbe „exertitium imitationis" néven, hanem a század végén, 1595-ben Tartuból is megérkezik a hír az első vallásos tartalmú előadásról.

14 A diákok és tanítók szerepe és egyáltalán az iskolai színjátszás mint színjátszó szervezet a színháztörténet szempontjából Európa szerte nagyjelentőségű. Minden országban elválaszthatatlanul hozzá tartozik a nemzeti színjátszás történetéhez még akkor is, ha mindezek a rendezvények elsősorban vallásos jellegűek, a középkori misztérium játékok egyenes folytatásai, s latin nyelven hangzanak el. Hozzájárulnak a nemzeti színházművészet fejlődéséhez, a nemzeti nyelven felhangzó, megvalósuló színpadi művek tömeges megjelenéséhez.^ Hiszen - mint az idézett észtországi (tallinni, tartui) példákból látjuk, bekerültek a tanyanyagba is, s ez egy rendszeres színpaddal, színjátszással való kapcsolatot eredményezett. Az már országonként változott, hogy az iskola drámák ösztönzésére milyen gyorsan és milyen szinten követték az egyházi sablonokat, a tananyagízű produkciókat önálló anyanyelvű alkotások és bemutatók. Magyarországon például a XVI. századtól kezdve a latin nyelvű drámaírás megindulása után nem sokkal feltűnnek a nemzeti nyelvű színpadi művek, melyeket többnyire diákok visznek színre, Elsősorban Erdélyben és a Felvidéken, tehát a protestáns területeken megszületik a magyar vígjáték. A reformáció terjedése és vallási-ideológiai harcai idején a magyar nyelvű irodalmi alkotások egész sora lát napvilágot, melyek közül a leghatásosabb és leginkább művelt műfaj a dramatizált hitvita, amelyben az összecsapó nézeteknek élő történeti személyek, valós, árnyalt jellemek a megszólaltatói, akiken keresztül a szerzők igyekeznek ellenfeleiket eszmeileg tönkre zúzni. S közben létrehozzák az első magyar színpadi szatírákat, kitanulják a jellemábrázolás mesterségét. Majdnem vele párhuzamosan az ország német lakosságú városaiban a lutheránus iskolákban is latin és német nyelvű humanista drámákat mutatnak be a XVI. század elejétől kezdve, sőt - miként azt Tallinn és Tartu iskoláiban ugyanebben az időben tapasztaltuk - Bártfán és Brassóban is kötelezővé teszik az iskolai előadásokat.

16 Az egyház volt tehát ebben az időben a legfőbb támogatója az iskolai színjátszásnak. Az iskolai nevelés szerves részeként az egyházi és nemesi körök ideológiáját tolmácsolták. Ám óhatatlanul teret kaptak a színjátszásban is a haladó gondolatok, az új eszmék, a népies és realista motívumok is. Hasonló folyamat követhető az észt színjátszás történetében, ahol a világiasodást siettette az a tény, mely szerint a XVII. században az egyre gyakoribbá váló színházi bemutatókkal lassacskán kimerültek a klasszikus tartalékok, melyeket az 1631-ben alapított tallinni gimnáziumban addig rendszeresen bemutattak.

17 S ekkor, - hogy az érdeklődést fenntartsák, - olyan alkalmi darabok is színre kerültek, amelyek nem latin auctoroktól származtak, hanem a gimnázium tanárai írták. Ez pedig az engedmények megtételének kezdete volt, a szigorú kötelmek szerint rendezett ókori komédiák bemutatóinak korszaka után. S ez csak az első lépés volt, melyet hamarosan követett a következő is: az iskolai előadásokon fokozatosan abbahagyták a latin nyelv használatát.

18 Nyugat-Európában ez a korszak már a pezsgő színházi kultúra virágkora. Angliában túl vannak SHAKESPEARE-en, illetve darabjait az angol színházak állandóan műsorukon tartják, s egyre több angol városban épül állandó színház a gyarapodó hivatásos truppok számára. Franciaországban MOLIÉRE, CORNEILLE, RACINE darabjait játsza a már új épületbe költözött Comedie Francaise, sőt a felvilágosodás eszméit hangoztató szerzők, VOLTAIRE, DIDEROT, BEAUMARCHAIS már le is szorítja őket a színpadokról. Német területen LESSING hatására erőre kap a nemzeti színjátszás, s hamarosan őt is felváltja az új csillag: SCHILLER „Haramiák" című világhírű darabjával. Hasonló fellendülésnek indul a bécsi színházi élet is, Dániában színházakat avatnak, Svédországban 1640-től kezdve állandó színház működik, s alig valamivel később már anyanyelven játszanak a színészek. Olaszországban pedig megkezdi termékeny munkáját GOLDONI, megteremti az eredeti olasz vígjátékot, amelynek bőségesen van bemutatásra alkalmas .helye is: egyedül Velencében 16 színház épül ezidőtájt. Mindez a pezsgés nem szorul és nem is szorítható országhatárok közé. Nyugat-Európa országaiból rendszeresen indulnak vándorútra a különféle összeállítású és színvonalat képviselő truppok kelet felé, közülük többen észt földre is eljutnak. A krónikák szerint az elsők egyike Jákob WIGANDT marionett színháza, amely 1630-ban tart előadásokat Tallinnban. Az ezt követő adat 1665-ből való, mikoris egy akkoriban Németországban népszerű darabot ad elő egy vándor társulat, I. RISZT: „A békét szomjazó Germánia" című darabját. A század végéig jelentős a Tallinnba érkező külföldi színi egyletek száma, s fellépésük helye a város tulajdonát képező barakk épület, amelynek bérét jótékony célú, ingyenes előadásokkal egyenlítették ki. A vendég együttesek változást idéztek elő a helyi, ekkor még továbbra is iskolai keretek között működő színjátszásban is. Részben nekik köszönhető, hogy a latin nyelvűségről áttértek a német színpadi beszédre, másrészt ott látható változást eredményező hatásuk, hogy 1665-1666-ban egy helybeli tánctanár, H. MOOS növendékeivel zenés-táncos előadást mutat be, ami ugyancsak kétségtelen jele a színpadi produkciók elvilágiasodásának.

19 Az északi háború, amely Oroszország és Svédország között folyt, s melynek egyik célpontja és egyben hadszíntere is az észt föld volt, egy időre, egészen a XVIII. század közepéig megbénította a színházi életet. A békekötés után azonban Oroszország megerősítette kapcsolatait Nyugat-Európával, s mivel Estland ekkor a kötés szerint Oroszország részévé vált, ezek az új kapcsolatok messzemenően befolyásolták történelmének menetét, kultúráját. Megmutatkozott ez a színház sorsának alakulásában is. A békekötés utáni Oroszországban nagy ütemű kulturális fejlő228