Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Szabó István: A színházművészet kialakulása Észtországban

lomharca" - valamennyi 1868-ban születik), s ehhez a körhöz tartoznak az aktuális tartalmú, orosz és ukrán irodalomból fordított, s ugyancsak a „Postimees"-ben közölt elbeszélései is. Nemcsak irodalmi munkássága lesz mind szorosabb kötődésű a kortárs nemzeti mozgalomhoz és az antifeudális harc eszméihez, de gyakorlati tevékenysége, szervező munkássága is. 1868-1869-ben, amikor közeledik az első dalostalálkozó, KOIDULA lázasan kapcsolódik a szervező, előkészítő munkába és határtalanul boldog az ünnepség sikerétől. Majd a várakozáson felül jól sikerült összésztországi, egész észt népet megmozgató rendezvényen fellelkesülve megszületik a gondolat: hogy észt nyelven színdarabot mutassanak be a jubiláló VANEMUINE" társaságban a megalakulás ötödik évfordulója tiszteletére.

2

? Ám leküzdhetetlennek látszó nehézségbe ütköznek: nincs észt nyelvű színdarab, s így a nagyratörő terv megvalósítása szinte már születése pillanatában meg is hiúsul. S ekkor megintcsak Lydia KOIDULA siet segíteni: T. KERNER alapján „Saaremaai unokatestvér" címmel észt nyelven színdarabot ír és ezzel lefekteti az észt drámairodalom és az észt nyelvű színjátszás alapjait is, hiszen a darabot Heinrich ROSENTHAL segítségével színre is viszi.

24 Az első premier megszervezése és lebonyolítása, azonban egyáltalán nem megy simán. Hiába készít az „Emajögi csalogány" vadonatúj darabot a bemutatóra, hiába rendelkezik a dalos egylet a színházi előadás megtartására is alkalmas helyiséggel, hiába vállalkoznak a dalárda tagjai az egyes szerepek megformálására, s hiába siet H. ROSENTHAL a rendezésben a szerző-főszervező segítségére: Lydia KOIDULA alig valamival a bemutató előtt levélben fordul öreg barátjához, KREUTZWALD-hoz, s miként annak 1870. július 19-én írt válaszleveléből kiderül, arról panaszkodik, hogy lehet, hogy a bemutató meghiúsul, mert a női szerepek megjelenítésére nem akad vállalkozó, s feltehetően a levél beszámol azokról a küzdelmekről is (csak a válaszlevél tartalmát ismerjük), amelyeket a papsággal vívott a bemutató érdekében, illetve azokról a klerikális támadásokról szól, amelyek várhatóak voltak a premierrel kapcsolatosan. KREUTZWALD ismét bátorító levelet intéz az expeditőrhöz, s ismét csak saját példájára, életéből vett nehéz, s sikerrel megoldott időszakokra hivatkozik buzdításul." „.. .Ez az, amit kérdezni akartam: valóban olyan szegény leányokban a „VANEMUINE" társaság, hogy bár az előadások sikeresen zajlanak, amit remélek, a leányok közül nem vesz bátorságot magának egy sem, hogy fellépjen a színpadra? Az ilyen jelenség rendkívül sajnálatos, és rontja a munka teljességét. Amikor a néhai KOTZEBUE idején Tallinnban létrehozták az első műkedvelő színházat, ott minden réteghez tartozó nő játszott: a nemes kisasszonyok, a kereskedők és művelt emberek feleségei és leányai, és senkinek sem jutott eszébe, hogy ez foltot ejthet a becsületükön. Németországban a nagy és kis városokban egyaránt mind a mai napig vannak olyan színházak, ahol elsősorban jótékonysági célzatú előadások alkalmával fellépnek a művészet támogatói, nők és férfiak, valamennyi társadalmi osztályhoz tartozóak. Miért nem lehetséges ez Észtországban? Annak, aki haladni akar a korral, nem szabad magát megkötnie semmi módon. Azok az egyházi kakasok, akik már a „VANEMUINE" társaság alapításakor is dühödten kukorékoltak és nagy szemeket meresztettek, ezúttal is elfújhatják a maguk nótáját, s elítélhetik az előadásokat, de ki törődik velük! Nemrégiben a következőket hallottam: A viljandi járásban a papok dolga nagyon szomorú: a nép - óh, jajj - már nem hallgat rájuk, semmi támaszuk nincs. Ha ez valóban így van - feleltem - akkor a papok a hibásak és nem a nép. Az emberek kulturálódni akarnak, a papok pedig a középkor sötétségébe akarják visszarángatni őket minden igyekezetükkel. De ez sohasem sikerülhet, az észtek körében évről évre egyre inkább láthatóan is kifejlődik a gondolkodási készség. Éppen ezért előbb vagy utóbb, de eljön az az idő, amikor a papok dudájára csak az ostobák fognak táncolni és néhány álszenteskedő.. ."

2

5 A levelekben említett „női-munkaerő-hiány" súlyos nehézségeket jelentett ugyan, ám a szemérmes tartózkodáson kívül reális oka is volt a színjátszástól való idegenkedésnek: az, hogy a „VANEMUINE" társaság férfi dalosokat tömörített, s nőket egészen 1906-ig nem vettek fel tagként.

26 Ez egyébként Észtországban nem volt szokatlan. Sőt, szinte hagyomány volt, hiszen a nagy múltra visszatekintő „Feketefejűek rendje" még szigorúbban rendelkezett a tagfelvételről, mert csak a kereskedő réteghez tartozó nőtlen férfiak lehettek a rend tagjai,

27 s megkötés vonatkozott a jóval később szervezett „Földművesek Társaságáéra is, ahol német földbirtokosok és gyermekeik nyerhettek csupán felvételt.

28 Az első észt nyelvű színházi premier végül is sikeresen végbement. Időpontjának kijelölése is a körültekintő szervező munkát dicsérte. KOIDULA nővérének férje, (H. ROSENTHAL) egy későbbi nyilatkozatából tudjuk, hogy szándékosan úgy választották ki a bemutatók (nemcsak az első, de az azt követő premierek) időpontját, hogy az egybeessen más, tömegméretű eseményekkel. így például a második KOIDULA darabnak, a „Kérők-nyirek"-nek 1870. szeptember 29-30-án tartották első nyilvános előadását. Akkor, amikor Tartuban a Földművesek társasága" megrendezte hagyományos őszi kiállítását. S annak ellenére, hogy - mint említettük - a tagok csak német földbirtokosok lehettek, a kiállításra nagyon sok észt származású falusi lakos - földművesek, falusi papok, tanítók - is ellátogattak. 2

9 A szervezők alkalmat biztosítottak a maguk számára, hogy „.. . megnézzék a színi előadásokat észt nyelven", s ők maguk pedig „.. .lemérhessék azoknak a kifejtett, rájuk gyakorolt hatását."

30 Gondjuk volt arra is, hogy minél nagyobb számú közönség élvezhesse a bemutatókat. Ezért a „VANEMUINE" társaság tagjainak joguk volt magukkal vinni egy-egy előadásra családjukat és falubeli ismerőseiket is, sőt a harmadik KOIDULA színmű, az „Ez aztán az öszvér, avagy száz pud só" című darab bemutatásakor azt a kedvezményt is biztosították, hogy nem csupán a „VANEMUINE" társaság tagjai tekinthették meg, hanem az újonnan alakult „Észt Földművelők" társasága tagjai is, amely társulat egyébként szintén á „VANEMUINE" társaság termeiben jött létre, csakúgy, mint az egy esztendővel későbbi „Észt Tollforgatók" társasága.

31 A sikeres színdarabok, a nagyszámú közönség, a színházteremben tartott, demokraták irányította lelkes tanácskozások, az ott elhangzó szónoklatok és a friss szervezeti alakulatok az akkori körülmények között az észt demokrata erők győzelmét jelentették. S nem csoda, ha az első premier utáni gyűlés ünnepelt szónoka, K. R. JAKOBSON a színi előadástól és saját szónoki sikerétől fellelkesülve a premiert követő napon forró hangulatú levélben keresi fel iskolai tanítómesterét és barátját, Jaan ADAMSON-t,

32 és azt írja, hogy „... nehéz szavakkal kifejeznem, hogy az előadás mennyire megerősített az észt nép jövője iránti reménységben és hitben."

33 Jogos volt lelkesedése, hiszen a KOIDULA nevével fémjelzett első színházi időszak (hivatalosan „KOIDULA színháza" nevet viseli ez a két esztendő) Észtország szerte meggyújtotta a színházi fáklyák tüzét. Egymás után alakultak a színházak Tallinnban, Narvában, Viljandiban, Párnuban. Különösen jelentősek és népszerűek voltak a vidéki településeken rendezett színházi esték. Iskolatermek és gabona magtárak alakultak át ideiglenesen színháztermekké, sőt a falusi észt lakosok között olyanok is akadtak, akik saját költségen építettek termet az előadások számára. A vezető szerep azonban továbbra is a „KOIDULA színházé" volt, ahol az alaphangot a költőnő három említett darabja adta meg. Mindhárom a felvilágosodás fontosságát, a műveltség megszerzésének szükségességét hangsúlyozta és élesen kritizálva a kor iskola viszonyait, a közönséghez közel álló, aktuális kérdésekről szólt, s ugyanakkor a nép igazságáért folytatott harc gondolatát, a más népekkel való azonos szintre kerülést tűzte ki megvalósítandó feladatul. Mindez összességében nagy eredmény volt. Hiszen - mint 223