Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Végvári Lajos: Nagyidai Neischel Lajos festőművészről

VÉGVÁRI LAJOS: NAGYIDAI NEISCHEL LAJOS FESTŐMŰVÉSZRŐL 1975-ben a Tiszafüredi Kis Pál Múzeum képzőművészeti gyűjteménnyel gazdagodott: Nagyidai Neischel Lajos özvegye férje művészi hagyatékának nagy részét a múzeumnak ajándékozta. A hagyaték kisebb része a miskolci Hermán Ottó Múzeum képtárába került. Az ajándékozás következtében Tiszafüred őrzi egy kevéssé ismert, nehézsorsú művész érdemes és jelentékeny hagyatékát. Ez a körülmény elegendő indíték arra, hogy ismertessük e gyűjtemény alkotójának élettörténetét és méltassuk művészetének értékeit. Nagyidai Neischel Lajos 1901. augusztus 12-én született Budapesten, a mai Angyalföldön, a Vizafogó negyedben az ún. 13 ház egyikében. A Váci út 100. számú házban, a szomszédasszonyok közreműködésével szülte meg anyja „szerelmen szerzett fiát". Ebben a világban, - ahol még esténként hallani lehetett a Duna-part békáinak kuruttyolását - nyerte első élményeit Neischel Lajos. Nemcsak anyjához, 'hanem nagyanyjához, Jankovics Annához is a szeretet gyengéd szálai fűzték. „Szomorú sápadt nagyanyámat... szenvedésekkel teli élete hozta oly közel hozzám... és a múlt különös barna árnyékából halkan előlép nagyanyám, aki bánatában halt meg" - írta róla élete végén. A szegénység atmoszférájában nevelkedett, apátlanul. Ez a tény a reménytelen magányosság életszemléletét alakította ki benne. Ezért írhatta később ezt a gondolatot: „Valami végzetesnek kellett történnie mindjárt az életem elején, mert minden elromlott mindjárt az elején." A nagyratörő ember panasza ez, aki érezte magában az arra való képességet, hogy önerejéből lehetőségeinek tetőpontjára jusson. Az elhivatottság érzése végigkísérte egész életén át, de különösen erős volt tizenéves korában. Az akkori külvárosi fiúk életét élte: bebarangolta barátaival a környéket. „Mindig szerettem csavarogni a város peremén. Ott ahol a város ütőerei szétágaznak a messzeségbe. A város dübörgése is idehallatszik még, s néha mintha nyögne..." Egész életére szóló élmény volt a Dunapart látványa. Korán elhalt barátjával „itt várta a csodásan kivilágított bécsi hajót esténként és szívta magába a Duna örökre felejthetetlen iszapszagát, ami mindig valami távoli üzenetet is hozott magával... az iszapszaggal valami rózsa illat és halk operettzene úszott felém Bécs felől." Szüntelen tudásvágy gyötörte . és sanyarú sorsának rekompenzációjaként szinte szomjazta az élményeket. Már az elemi iskolában felfigyeltek képességeire, ingyen kapta iskolaszereit, gimnáziumi tanulmányait ösztöndíjak elnyerése után folytathatta. Közben korrepetálással is foglalkozott, így szegény édesanyjának támogatására is jutott pénze. A nyarakat fizikai munkával töltötte, gyárakban, fatelepeken dolgozva megismerte az életet, s megtanulta, hogy a szegény ember nem lehet válogatós a pénzkeresés kínálkozó lehetőségei között. Megismerő hajlamait követve a tudományegyetemre iratkozott be, itt Alexander Bernát filozófia professzor volt nagy hatással reá. Bizonyára a kiváló esztétának is része volt abban, hogy a képzőművészet iránti hajlama realizálódott. Nem volt bizalma az akadémiai nevelés iránt, ezért nem jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára. Magánúton tanult Simái Imrénél, az egykor oly neves szobrászművésznél, Haranghy Jenőnél, a szecesszionista grafika jelentős képviselőjénél, és Bosznay István tájképfestőnél. Hármójuk közül Haranghy hatott rá legerősebben: későbbi grafikai munkájában, kisrajzaiban, dekoratív jellegű kompozícióiban az ő nyomdokain jár és építi tovább a tőle tanultakat. Beiratkozott az Iparművészeti Iskola esti grafikai tagozatára is és megtanulta ennek a műfajnak is minden csínját-bínját. Munkásságát kezdetben elismerték: müncheni ösztöndíjat kapott egy évre, majd egy félig-meddig biztos párizsi útja hiúsult meg. A szegénység elől való menekülés kötötte le minden erejét, műkereskedőknek dolgozott. Ez a képzőművészet legalantasabb fajtája volt abban az időben, hiszen a vásárlók szemében nem az önálló elképzelés a művészi igény volt a döntő, hanem a konvencionális témák giccses közhelyek útján történő megvalósítása. A gazdasági válság még ettől a gyér keresettől is megfosztotta, állást kellett vállalnia. Több ízben volt könyvelő, majd idegen nyelvi ismereteit kamatoztatta különböző szállítmányozási vállalatoknál mint vámvizsgáló. Néha grafikai feladathoz is jutott, reklámot, üzleti papírt rajzolhatott. Foglalkozott bútortervezéssel az újpesti Müller Bútorárugyárban, műszaki rajzoló, majd térképrajzoló is volt. A fárasztó és szemet erőltető munkák után kísérleteket tett a hozzá illő képzőművészeti kifejezési mód megtalálására. Szívósan, a nagy pillanatra készülődött, hogy legyőzze sorsát, a benne elhatalmasodó végzetszerűség érzetét. Egyelőre azonban csak a kisgrafika területén ért el eredményeket. Egy bankjegyrajzoló precizitásával rajzolta meg a kínálkozó feladatokat, ornamentális és figurális elemekből álló kompozícióit. A technikai jártasság megállapításánál nem lehet többet mondani e lapokról, mert annyira kötődnek egy elmúlt korszak érzelmes-dekoratív felfogásához, hogy szinte akadályozták a művészeti személyiség érvényesülését. E kisgrafikák alkotója egyelőre tetszeni akar, távol van még tőle az az elmélkedő, filozofáló hajlam, mely élete végén alkotásait - képeket és írásokat a kívülálló számára is vonzóyá teszi. Akkor változik ez a helyzet, midőn a művész elszánja magát arra, hogy áttöri az őt béklyózó korlátokat: kiállításra készül. Kapcsolatba kerül a Vasas Szakszervezet vezetőségével és így lehetővé vált, hogy igényesebb munkáival szerepelhessen, a nagyobb nyilvánosság előtt. A kísérlet most is sikertelen maradt, a kiállítást rögtön a megnyitás után betiltották (1943). Ez a kiállítás a magyar művészettörténetbe is bekerült: Szabadság és a nép címen. A magyar radikális értelmiség és a szocialista művészek képviselői között Nagyidai Neischel jól megállta a helyét: pályaműve a szabadság női figuráját úgy ábrázolta, amint egy könyvből formált hídon átvezet egy munkást a régi, nyomorúságos gyárépületből abba a nagyüzembe, amelyben öröm a munka. A háború éveit Budapesten töltötte. Megújult hittel fogott neki az új élet kialakításának. Munkahelye nem volt, ezért munkásnak jelentkezett a Szabadsághíd újjáépítéséhez. A zord időjárás miatt vesegyulladást kapott, amelynek később szerepe volt egészségi állapotának romlásában. Majd egy baleset során elvesztette jobbkeze mutatóujját. A sérült ujjat a művész jó ismerőse, Nyírő Gyula professzor operálta, de mivel a fertőtlenítő szerek és a tetanusz ellenes oltóanyagok nem álltak rendelkezésre, a műtét majdnem életébe került. A megromlott . 217 fSS9G