Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Fazekas Mihály: A mai folklór Karcagon

hasé tanultam volna! Keservesen a betűkön gondolkozva írtam pár szót; ótán, osztán, hogy idesanyám is írt, azt is kipuhatoltam, úgy, hogy lassacskán csak belejöttem az írásba. Igaz, nem vót a' valami szíp meg jó soha, - de írás vót, otthon idesanyám el tudta olvasni." Azt hiszem, ez is tipikus eset volt; nemcsak Sándor bácsi felejtett el írni, hanem sok más társa is. A két történet, amit példaképpen írok itt le, igen jellemző. A ,, Világháborús emlék" elbeszélését egyszer hallottam tőle; azt hiszem, olyan iszonyú volt, hogy nem szívesen beszélt erről. Ezt 1957 januárjában hallottuk a Bede-tanyán, négyen: Györfi István bátyám, aki ott lakott, édesapám, Sándor, a testvérem és én. Mi mentünk oda akkor, tanyázni. A másik történetet, amelynek alább a ,,Kipp-kopp, kipp-kopp" címet adtam, egy disznótoros vacsorán adta elő - 1956 januárjában, amikor nála vacsoráztunk mindnyájan szomszédok. VILÁGHÁBORÚS EMLÉK Mán akkor tizedik napja és tizedik éjszakája feküdtünk kinn a lövészárokban, nem messze a Piave folyótól. Kegyetlenül verettek bennünket az olaszok. Veszteségünk rengeteg volt, pedig állandóan kaptuk az utánpótlást. Nem is csoda, mert a lövészárkok dombos területen húzódtak, amelynek vonulatai sok helyen kedveztek az ellenségnek. Azon az éjszakán koromsötét volt. Azt használta fel az ellenség arra, hogy nagy támadást indítson. Egymást érték a levegőben a lövedékek, hogy áttüzesedett fényük szinte bevilágította a terepet. Én akkor a telefonösszekötő voltam. Ketten, a komámmal, akinek a nevét nem tudom mán, mert később került hozzánk, az utánpótlással - meg aztán nem sokáig lehettünk együtt. Egyszer elszakadt a telefonhuzal. Ki kellett ugrani a lövészárokból, hogy összekössük. Iszonyú érzés volt! Lövedék robbant, repesz vijjogott, golyó süvített mindenfelé, csak úgy verte a port, követ, földet körülöttünk! Remegtünk a félelemtől mindketten, de a komám különösen meg volt rémülve. Szólni se hallottam. Odakúsztunk, ahol el volt szakadva a vezeték, s azonnyomban megkezdtük az összetoldását. Sebesen lekaptuk a vezetőzsinegről a borítást, hogy összekössük. Mindkét vége a komám kezében volt, aki hol feljebb, hol lejjebb tartotta a drótvégeket, de úgy remegett a kezében a telefonhuzal, hogy képtelen volt azokat egymással összecsavarni. Annyira félt. Láttam iszonyú rémületét és tehetetlenségét a folyton villogó, bömbölő, sivító, jajgató ágyú fényénél. - Add mán ide! - kiáltottam rá és kikaptam a kezéből a zsinegvégeket. Abban a pillanatban elaléltan esett össze a komám, egyetlen hang nélkül. Tudtam, hogy találat érte, de meg is láttam mindjárt: itt jobbról, oldalt, a homlokánál ment be a golyó, a másik oldalon meg ki; vérrel kevert agyvelő folyt a fejéből. Szegény ember, egy jajszót nem tudott szólni, azonnal vége lett! No, én is ettől úgy megrémültem, hogy minden erőmet öszszeszedve maradtam addig, amíg összecsavarintottam a vezetéket, mit sem adva arra, hogy olyan szabályos legyen, ahogyan tanultuk, és kúsztam vissza a lövészárokba. Az olasz egész éjszaka megállás nélkül verette az állásainkat. Amikor hajnalodott, megcsendesedett az ágyúzás, majd megszűnt a tűz. Ahogy leskelődtünk kifelé a lövészárokból néhányan, olasz katonákat láttunk. Meg sok sebesültet, akik közül többen jajgatva kértek segítséget. Halott meg annyi volt, mint ősszel a legyek. Élő, mozogni tudó magyar katona alig akadt. Meglátott bennünket egy nagy feketeszakállas olasz katona, és intett a félkezében tartott puskájával, hogy menjünk oda! Voltak már ott körülötte néhányan. - Na, mondok, fogságba estünk! - és félelemmel vegyes nyugalom szállott meg. Véget ért a háború! A foglyokat a hátországba szállítják, és az már nincs annyira életveszélyes. Egyszer aztán majd csak vége lesz a háborúnak és hazaeresztik az embert. Ilyenforma lett a gondolkozásom, amikor közelebb értünk az olaszhoz. Kiabált s magyarázott, hogy, ami fegyver van nálunk, azt dobjuk el azonnal. Ezt természetesnek tartottuk, anynyira, hogy már a lövészárokból sem vittünk magunkkal semmit. De ám az olasz szörnyen magyarázott, kalimpált a kezével, fegyverét emelgette, rázta a levegőben, amiből megértettük, hogy dühös - sőt éppen ránk haragszik. Ordított valamit, ami azt jelentette, hogy induljunk meg előtte abba az irányba, amit mutatott. Mit tehettünk mást, szót fogadtunk. Előbbi nyugalmam kezdett megváltozni: ismét félni kezdtem. Miért hajt bennünket olyan dühösen? Társaim is rosszat sejtettek; heten voltunk, akiket terelt maga előtt az úton, egyre távolabb a lövészároktól. Már mentünk vagy egy órahósszája, de az olasz folyton magyarázott, fegyverét emelgette, rázta a levegőben majd lekapta; nem szűnt a dühe semmit. így érkeztünk egy fasorhoz. Hatalmas nagy fák voltak, talán kőris, vagy nem tudom, miféle fák. Ott megállított bennünket. Egymás mellé, 5-6 lépés távolságra, miközben folyton kiabált. Egészen bizonyos, hogy bennünket szidott - és tölteni kezdte a puskáját. Akkor derült világosság balsejtelmünkre: ez agyon fog itt lőni mindnyájunkat! Iszonyú rémület fogott el bennünket. Rettenetes tud lenni az érzés - a halál előtti pillanatban! Közülünk a legtöbben elvesztették eszüket: tehetetlenné váltak, nem tudtak gondolkozni sem. Egyik hangosan imádkozott, a másik meg odarohant az olaszhoz, kérte, magyarázott neki (persze, magyarul), hogy ne lője agyon; simogatta, térdét csókolta neki, hogy kegyelmezzen meg, de az olasz ellökte durván magától, hajthatatlan maradt. Amíg ott vele foglalatoskodott, én azt mondom a mellettem állónak: - Te! Gyere, szaladjunk el innen, ha agyonlő, hát agyonlő, de ne nézzük itt tehetetlenül!... Ilyesmit mondtam, vagy az első szavak után csak gondolhattam a többit, mert magam is szörnyű rémületben voltam. De a komám is tehetetlen volt! Úgy remegett, mint a nyárfalevél; nem is szólt semmit a szavamra - lehet, fel sem tudta fogni, hogy szóltam hozzá. Abban a pillanatban én megindultam szaladni - teljes erőmből. Az olasz meglátta, rámlőtt, de nem talált. Újra töltött és lőtt, de az sem talált. Közben én lehasaltam a fűben, nem is láthatta már jól a célt másodszor. Még jóidéig lövöldözött - még azután is, amikor én lőtávolságon kívül kerültem. Én meg csak rohantam, rohantam, bár izzadt voltam már nagyon. Egyszer egy kis tanyához értem. Lehetett az arcvonalhoz 4-5 km-re. Ott meg magyar katonák mulattak. Ettek, ittak, daloltak, táncoltak, úgy, hogy ittasok is voltak már nem kevéssé! - Gyere, pajtás! - kiáltották, - sohse halunk meg! Pecsenyével, borral kínáltak, hogy tartsak velük. Ettem is egy keveset, meg ittam egy pohár bort, de még annyira felizgatott állapotban voltam az előbbi iszonyú halálfélelem hatása következtében, hogy nem esett jól semmi; legkevésbé a dalolás, múlatás. Nem volt maradásom! Mintha valami arra intett volna, hogy menjek el arról a helyről, de azonnal... Ott is hagytam őket búcsúzás nélkül. Alig értem a kis háztól száz méterre, iszonyú nagy ágyúgolyó csapott bele, szétvágta az egész épületet és agyonütötte az ott mulatozó katonákat egytől egyig... A szívem a torkomban vert megint. Újra szaladni kezdtem. Szaladtam, szaladtam nagyon so178