Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Fazekas Mihály: A mai folklór Karcagon

reggelig az állatgondozás, reggeltől napestig a mezei munka, és este ismét az állatok etetése kötötte le minden idejét; ebbe soha ünnepnap vagy vasárnap nem volt - legfeljebb olyan téli idő, meg nyárban az esős napok, (ezért az esős napokat „heverdel, azaz: „Heverd el"; tehát heverj, feküdj mindig napoknak is nevezték), amely alatt nem lehetett a szántóföldön dolgozni. Minthogy a család élete és becsülete a szorgalmuktól, a társadalomban való független megállástól függött, ezért igyekeztek mindenkor nagy munkához való hűséggel dolgozni! Együtt az egész család! Ott a gyermek is hamar felnőtt módjára gondolkodott és dolgozott, - átérezve a saját sorsuk biztonságát vagy bizonytalanságát, ha kedvezőtlenné fordul a jövedelem. Mert ha elszigetelődve élt is a tanyai család a környezetétől, ha gyakran befelé élő, rideg is volt a karcagi paraszt ember, a saját családban nagy demokratizmus, összetartás, egymásrautaltság és körültekintő, vigyázó, gondoskodó készség alakult ki. Mindenkinek megvolt a feladata a munkában, gyermeknek, felnőttnek, öregnek, - és azt természetesnek, szükségesnek vélte mindenki. A gyermeknek eszébe sem jutott, hogy lehet - nem dolgozni is! Amikor mindenkit dolgozni látott! Ilyen volt nagyjából a tanyai életmód és ember, amely számára ez a körülmény „termetté" meg a modern kor folklórját; azt a folklórt, amely már különbözik a régitől, mégis érdemes vele foglalkozni, mert új, mert létező, de feltáratlan és kidolgozatlan a folklór hagyományos, klasszikus rendszerében. 2. A MEZŐGAZDASÁGI ÉV FOLKLÓRJA Régen a gazdasági évnek két nagy „határdátuma" volt Karcagon: Szent György nap (ápr. 24) és Szent Mihály nap (szept. 29). Ez a két időpont választotta el egymástól a telet és a nyarat, - a szabadban való biztonságos munkát, életmódot, a fedél alá kényszerített zárt munkától, téli, kényszerű benntartózkodástól. Bár minden paraszt ember jól érezte magát télen, benn a meleg „ház"-ban, vagy éppen a jószágokkal ^bíbelődött" az „ólban", igazi örömét a szabad határban találta. Hoszszabb idő is volt ez, mert már a fenti két jeles nap az igazi nyár két határköve, de a tavaszi munkák ennél jóval korábban kezdődtek és az őszi betakarítás is messze elhúzódott. Bár a folklorisztikus élet számára elsősorban a téli időszak kedvezett, a nyári mezőgazdasági munkák sem múltak el olyan lehetőségek nélkül, amelyek ne kedveztek volna a folklorisztikus elemek számára. A mezőgazdasági év jelentősebb eseményeinek nyomonkövetése során sokféle, talán jelentékteleneknek tűnő elemet figyelhetünk meg. Ezek még félig a folklór, félig a közönséges beszéd, a kialakult és gyakorlattá vált nyelvi-szószerkezeti szóhasználat határán mozognak. A paraszt ember és családja alig várja a tél elmúlását, hogy kiléphessen a minden mozgást korlátozó téli zártságból, és megkezdhesse a szántóföldön évi munkáját. Még el se olvad a hó egészen, amikor a tanya mögötti kertben, vagy a „vetemínyfőd"-nek kijelölt szántóföldön elveti a gazdaasszony a gyermekekkel a mákot. Ekkor már a gazda is a szántóföldön jár-kel, a rögöket, „göringyeket" rugdossa; azt nézi, hogyan telelt a vetés, kell-e valami növényápoló munka, boronálás „baronálás"; és, főképpen azt, hogy mikor lehet kezdeni a legelső komoly tavaszi munkát: a „csutkatűszedíst". Nézi az őszi szántást is: jó-e már a talaj az árpa vetéséhez; melyik része lenne jobb; jól telelt-e a talaj a többi tavaszi mag számára: répa, kukorica, zab, len, kender, napraforgó hová kerülnek? Lehet-e úgy vetni majd, amikor vetésre kerül a sor, ahogy azt az ősszel a családdal együtt eltervezték? Első találkozása ez a földdel a gazdának. Első gondja, tervezése, számvetése is egyben. Múlik a tél, rövidesen ki kell lépni a téli, kényszerű zártságból, és el kell kezdeni a nagy nyári munkák hosszú sorát, és dolgozni, küzdeni késő őszig, amíg az új dér, hó ismét fedél alá nem kényszeríti. Miközben ilyen nagy figyelemmel nézegeti a még téli álmából alig ébredező földet, megpillantja hazulsó (a város felől eső) mesgye szomszédját is, aki őhozzá hasonlóan sétálgat a földön, s úgy figyeli a búzaszálakat, mintha meg akarná számlálni, hogy vajon kikelt-e minden szem, amit az ősszel belevetettek? Csak akkor néz fel, amikor szomszédja ráköszön: - Jónapot, szomszíd! - hallja egész közelről. - Jónapot, - mondja tétován, mintha álmából riasztották volna fel. - Megnízem mán, miien ez a búza! - teszi hozzá, hogy kurta köszönését megtoldja valamivel, és zavarából is kisegítse magát. - Gyenge ez! - mondja az előbbi, kedélyesen, elégedett hangsúllyal, mert nem illik a saját munkánk eredményét dicsérni. Ez az öndicséret egyik válfaja, no meg aztán, - ez irigységet szülne mások számára. Meg aztán, ha a végén mégsem úgy sikerülne a termés, mint ahogy most ígérkezik, akkor lekicsinyellnék az ilyen gazdát: nagyralátónak, felvágónak, sőt kevélynek mondanák. Ezért van, hogy a határban dolgozók mindig kevesellik a maguk termését, - még ha titokban elégedettek is vele. - Hát bizon', ez is elíg ritkán kőtt! Az' hiszem, nem vót jó a vetőmag! Meg az a hideg is megártott neki az ősszel, mikor még nem esett hó: kifagyott belőle sok! Ezír ilyen ritka!" - magyarázza, de azt nem teszi hozzá, hogy számításból lett ritkábban vetve, mert sokallt annyi vetőmagot, amennyi szükséges lett volna. Ezenközben a két mesgyeszomszéd egész közel kerül egymáshoz. A mesgye fölött találkoznak. Kezet fognak és még egyszer köszönnek: - Hát jónapot aggyon Isten! - mondja most már a városról érkezett. - Aggyon Isten! - köszön rá a másik és kézfogással erősítik meg barátságukat. Ekkor látja a városi, hogy a tanyai ember búzája jóval sűrűbb, szebb, még mintha a „sása" is nagyobb lenne. A tanyai ember meg azt figyeli éppen, hogy ejnye, valóban milyen gyenge is ennek a szomszédnak a vetése, vékony, sovány a búza szála, s olyan ritka, hogy minden tő közzé elférne még egy... Amit látnak és éreznek, azonban mindketten gyorsan elrejtik - másra terelve a szót. - Mahónap itt a március - folytatja a tanyai ember - kezdhetjük a munkát! Az asszon' meg a gyerekik most vetettík el a mákot, miegymást, én is „megjártatom" hónap a lovakat, mer' hát ezt még nem lehet baronálni! - Nem ám! Csak nyers még a főd! Amott meg a laposon még a víz se tűnt el rulla egísszen. - Aszongya Balogh szomszíd, hogy a jövő hét vígin ük mán kezdik a csutkatű szedísit. - Á, nem lehet még ezt szedni! Hát nízze a szomszíd, csupa nyers még ez; ha megrúgjuk, nem porzik, hanem nagy darab főddel együtt jön fel! Nyers még e! Jó két hét is kell neki - ha nem lesz eső! Ilyen párbeszéd közben indulnak meg a tanya felé. Ez volt az első találkozásuk az idén a szántóföldön, - és ez az első beszélgetésük is egyben. Két-három hét múlva úgy február végén, március elején vetik az árpát. Ezt igyekeznek februárba elvetni - bár nem ragaszkodnak hozzá mereven. Sokkal többet adnak arra, hogy alkalmas-e a föld már, mint a hagyomány merev követelményéhez igazodjanak. Ezen a vidéken az emberek nagyon reális gondolkozásúak, ha ismernek is számos babonát, annak nincs már tekintélye. Különösképpen nincsen a határban szántó-vető emberek előtt. Ők tudják, hogy csak az hozhat termést, amit elvetnek ; olyan eredményt érhetnek el, amilyennek a feltételeit megteremtik. Ezért hiába inti őket a mondás: - Ha februárba' nem kerül a földbe az árpa, Akkor jobb, ha benn' marad a zsákba! 171 '