Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Benedek Gyula: Szolnok megye újjátelepülése a török hódoltság után

gyében pl. már 1715-ben közel 60000, Trencsén megyében közel 70000, de a közel hasonló sorsú Biharban is 1720-ban már kb. 40000 jobbágy lakott. Az 1730-al zárult korszak más szempontból is fordulópont, véget ér ugyanis az a korszak, amikor a szaporodást két tényező - a bevándorlás és a belső szaporodás - együttes hatása okozza. A bevándorlás ugyanis 1730-1735 között először fokozatosan, majd egy csapásra olyan alacsony szintre esik vissza, hogy a lélekszám növekedése szempontjából nem bír jelentőséggel. A konszolidáció időszakában (1735-1766) a Jászságban ütemes, zavartalan, fokozatos növekedés van, amikor a lakosság száma 11525-ről 17240-re emelkedik. A Nagykunságban és KülsőSzolnokban azonban a fokozatos növekedés törést szenvedett, ami az első térségben stagnálást, a másik térségben pedig erős csökkenést jelent. A törésnek több oka volt. Ilyenek a vándorlási többlet teljes megszűnése, a Jászságban és a Nagykunságban a redempció (1745-1751) konzerváló hatása, az 1739. évi pestis pusztítása a tiszántúli részen, valamint több forrás sugalmazása szerint az tény, hogy valószínűleg sor került 1739 körül szökött jobbágyok Külső-Szolnokból történő tömeges visszaadására is.« A vándorlási többlet megszűnése elsősorban az újraosztásos földközösség megvalósulásának következménye, amely földhasználati rendben a községi kollektíváknak döntő szava van a betelepülés kérdésében. Az 1739. évi nagy pestis lakosságapasztó hatásának felmérésére pontos adatok nem állnak rendelkezésre. Hiteles részadatok szerint viszont Kunmadarason 778-an, Karczagon 1487-en, Kisújszálláson 1200-an, Kunszentmártonban 814-en, összesen a négy helységben 4275-en haltak meg.

64 Ha feltételezzük is, hogy más helyeken ennél kisebb volt a halálozás, azt a közvetett következtetést kell levonnunk, hogy a Tisza balparton tömeges pusztítást végzett a „fekete halál". Ennek fényében érthetőnek tűnik, hogy Külső-Szolnok 1737. évi 11 555 adófizető lakosa miért csappant meg és miért volt tíz évvel később is csak 9160. A redempció pedig a lakosság bevándorlását fagyasztotta be és szinte lehetetlenné tette a Jászságba és a Nagykunságba való bevándorlást. A megváltott földek ugyanis a redemptoroknak kiosztott, egyéni vagy kollektív tulajdonába mentek át, így a kerületi adminisztráció kevésbé tudta befolyásolni a befogadást. Az újjátelepülés befejező szakaszában - az 1767-1787 közötti húsz évben - a lélekszámban egy nagy ugrás valósult meg, amikor a megye lakossága majdnem megduplázódott és az 1771. évi 68 868-ról 117 594-re nőtt. A nagy ugrást azonban csak és egyedül (!) Külső-Szolnok produkálta, a másik két területi egységben ebben az időben is csak fokozatos növekedésről volt szó. Külső-Szolnokban az ugrásszerű szaporodás gazdasági feltételeit a szabályos telekrendszer bevezetésével 1767-ben az egri püspök és 1771-ben a helytartótanács teremtette meg. A földek ezzel a megoldással egyrészt a jobbágyok egyéni használatába kerültek, ugyanakkor minden helységben szabad belső- és külsőtelkeket mértek ki az esetleg bevándorló jobbágyok ül. a jobbágyképes zsellérek számára. A szabad telkeket azonban nem a jobbágyok megrövidítésével teremtették elő, hanem úgy, hogy megszüntették a három nyomást (őszi, tavaszi, ugar) és bevezették a két nyomást (őszi, tavaszi) vetésforgóval valamint trágyázással. Az így felszabadult egyik nyomást használták fel arra, hogy egyrészt némileg növeljék a jobbágyok eddigi földjeit is, másrészt és főképpen pedig arra, hogy kimérjék a majdani új gazdák számára a szabad telkeket. Az előre kimért, gazda nélküli telkek mágnesként vonzották a földnélküli lakosságot Külső-Szolnokba, ahol 1766 után majdnem megháromszorozódott a lakosság száma! A szaporulat szinte bizonyos, hogy nem más vármegyéből, hanem sok forrás sugalmazása szerint a Jászságból és Nagykunságból áram-' lőtt át, valamint erőteljes belső szaporodás eredménye. A nagy ugrás két nagy horderejű következménnyel járt. Az egyik az volt, hogy megtörtént az országos szintre való felzárkózás. A másik pedig azt jelentette, hogy Külső-Szolnok a lakosság számát tekintve a Jászsághoz és a Nagykunsághoz képest élre vágott. Egymaga majdnem kétszer annyi lakossal rendelkezett, mint a másik kettő együtt! Régmúlttá vált az az idő (pl. 1720), amikor a Jászságnak egyedül több lakosa volt, mint Külső-Szolnoknak és a Nagykunságnak összesen. Ez a tény hamarosan éreztetni kezdte hatását és olyan folyamatot indított be a terület belpolitikai, gazdasági, kulturális stb. életében, amely néhány évtized alatt központeltolódáshoz vezetett. Kétségtelen, hogy ennek alapján nőtte ki magát Külső-Szolnok a tájegység centrumává, ami a három területi egység 19. századi közigazgatási egyesítése alkalmával gyakorlatilag is realizálódott. Mellékesen megjegyezzük, hogy a súlyponteltolódás Szolnok város fejlődésére is kedvező hatást gyakorolt és történetében 1767-től kezdődik az a folyamat, amelynek eredményeképpen végül is a körzet legfontosabb városává vált. Külső-Szolnokban is voltak azonban olyan községek, amelyek kimaradtak a „nagy ugrás"-ból. Ilyenek voltak a kuriális helyek - Fokoru, Szentivány, Tiszaszeg, Szajol, Dévaványa, - amelyeket nemesi mivoltuk miatt nem érintett a szabályos telekrendszer megvalósítása. Miután ezekben a helyekben nem került sor új gazdákat váró telkek kialakítására, nem volt gazdasági alapja a hirtelen létszámnövekedésnek. így jöhetett létre például olyan helyzet, hogy Szajol lakossága - amely előzően mindig azonos ütemben növekedett Tiszapüspökiével - csak 1787-re érte a 457 fős lélekszámot, amelyet Tiszapüspöki már 1767 és 1770 között túlszárnyalt 491 fővel úgy, hogy a jelzett három évben duplára nőtt a lakossága. Ennek jobb megértéséhez hozzá kell tenni, hogy Tiszapüspökiben a földbirtokos egri püspök a helytartótanácsot megelőzve, már 1767-ben bevezette a szabályos-telekrendszert.

65 A városok lélekszámának alakulása Megjegyzés : az összes adat népszámlálásszerű pontos szám. 120