Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Benedek Gyula: Szolnok megye újjátelepülése a török hódoltság után

Benedek Gyula SZOLNOK MEGYE ÚJJÁTELEPÜLÉSE A TÖRÖK HÓDOLTSÁG UTÁN Az 1681 és 1686 között, a nagy török hadjáratok következtében elnéptelenedett Szolnok megyében az újjátelepülés bizonyos vonatkozásokban másképpen történt, mint az ország északabbra és nyugatabbra lévő megyéiben. Sőt a mai megye három ősi alkatrészei - a Jászság, a Nagykunság és Külső-Szolnok - között is kimutathatók eltérések. A nyugati és az északi megyékhez képest a legdöntőbb különbség az újjátelepülés időrendjében volt. Amíg az említett megyék a török hódoltság után egy ütemben és véglegesen reorganizálódtak, addig Szolnok megye - Békés és Csongrád megyékhez hasonlóan - két ütemben települt újjá. Itt jól elhatárolódik egymástól a korabeli okmányokban „első megülésnek" és a „második megülésnek" nevezett mozzanat. A Jászság területét kivéve valóban két újjátelepülés volt Szolnok megyében, mert a Tisza balparti rész a Rákóczi-szabadságharc alatt ismét elnéptelenedett mintegy 4-5 esztendőre. Emiatt a Nagykunságban és Külső-Szolnokban csak jelentős késéssel valósult meg a végleges benépesülés. /. AZ ELSŐ ÚJJÁTELEPÜLÉS (1687-1705) Az első újjátelepülés milyenségét azok a tényezők határolták be, amelyek a török hódoltság alóli részleges felszabadulás következtében álltak fenn. A megye felszabadulása szempontjából három erősség - Buda (1686. szeptember 2.), Eger (1687. december 17.), Szolnok (1685. október 18.) - visszafoglalása volt meghatározó. Kezdetben úgy tűnt, hogy a császári csapatok által birtokba vett területek teljesen és végérvényesen megszabadultak a török fennhatóságtól, sőt még a kettős birtoklás lehetőségétől is. Belgrád visszafoglalása után azonban alaposan megváltozott a helyzet, mert XIV. Lajos francia király félve a Habsburgok hatalmának túlságos megnövekedésétől ismét a német fejedelemségekre tört. Ez kétfrontos háborúra kényszerítette a Habsburgokat, erőket kellett átcsoportosítaniok nyugatra, így a török fennhatóság teljes felszámolását nem lehetett befejezni a Magyar Királyság területén. Sőt a török, kihasználva a császáriak kétirányú lekötöttségét, több nagy ellentámadással még az 1688-ig elért eredményeket is kétségessé tette. Először Thökölyvel szövetségben 1690-ben indított nagy ellentámadást és visszafoglalta Belgrádot, ugyanakkor Thököly Erdélyt. Az erők és a küzdelem kiegyenlítődése után a török által szilárdan birtokolt terület határa a Várad nyugat - Szarvas kelet és a Gyula nyugat vonalon állapodott meg, míg a Habsburgok szilárd fennhatósága csak a Tisza vonaláig terjedt. Ez a megye újjátelepülése szempontjából áldatlan helyzet 1694-ig Gyula felszabadulásáig tartott, de még utána is hosszú ideig a „kertek alatt" állt a török. Emiatt a tiszántúli rész az 1699. január 26-án megkötött karlócai békéig a „senki földjére" esett, és mindkét fél pusztította, a terület a kisebb-nagyobb fegyveres és zsákmányszerző portyázások színterévé vált. Az újjátelepülésben természetesen nemcsak a harci események voltak meghatározóak, hanem más tényezők is. Ezek közül legjelentősebb volt az, hogy az ellenreformációval szövetkezett Habsburgok a régi elnyomást egy újjal akarták felcserélni. I. Lipót, XIV. Lajos példáján felbuzdulva, kitűnő történelmi alkalmat látott az egységes és abszolutista módon kormányzott birodalom megteremtésére. Ezt nem tudta ugyan maradéktalanul megvalósítani a kibontakozó nemesi majd népi ellenállás miatt, de a törekvés sok egyéb mellett alkalmas volt arra, hogy az újjátelepülés törést szenvedjen a török veszély elhárítása ellenére. Ugyanis az abszolutizmusra való törekvés által felszított ellentétek 1703-ban szükségképpen felkelésbe torkolltak, amelynek a kirobbanásához mintegy utolsó lökéssel hozzájárult az ugyancsak 1703-ban kitört spanyol örökösödési háború is. Bécs ugyanis az idegen katonákat kivitte az országból, ez sikerrel kecsegtetett egy magyar felkelés esetére, amelyet XIV. Lajos sietett támogatásáról biztosítani. A felkelés élére Rákóczi Ferenc állt, akinek zászlaja alá a jászkunok és a külső-szolnokiak is lelkesen felsorakoztak. A szabadságharc alatt azonban fokozatosan rosszra fordult a katonai helyzet, a megye területe ismét évekig „senki földje" lett, amely a balparton az újbóli elnéptelenedéshez vezetett. Mint a későbbiekben, az első újjátelepülés idején is szerepetjátszott még az ellenreformációs tevékenység, a nemzetté válás valamint a polgári fejlődés kibontakozó folyamata, nem utolsósorban a fokozatosan tért nyerő barokk kultúra, amely a század közepére teljes diadalra jutott az addigi vegyes kultúrhatásokkal szemben. Ilyen kül- és belpolitikai körülmények között indult meg és formálódott a Jászkunság és Külső-Szolnok élete 1687 és 1710 között. AZ ELSŐ ÚJJÁTELEPÜLÉS RÖVID LEÍRÁSA TERÜLETI EGYSÉGENKÉNT A Jászságba a harcok idején elmenekült lakosság kezdetben a kormányzati szervek segítsége nélkül kezdte meg a visszatérést, amennyiben azt a vendégül látó nem tudta megakadályozni. A gyakorlat azonban azt mutatta, hogy a befogadó megyék ragaszkodtak a hozzájuk menekült jászkunokhoz és akadályozták a hazatérésüket. Ez odáig fajult, hogy Eszterházy Pál nádornak - aki egyben a hármaskerületek országos főkapitánya is volt - 1690-ben nádori parancsot kellett kiadni a megyék részére, hogy engedjék haza a hozzájuk menekült jászkunokat.

1 A nádori parancsnak valószínűleg meg volt a foganatja, ami két dologból is lemérhető. Egyrészt abból, hogy a mindig fennálló Jászberény mellett a visszatérő lakosok egymásután telepítették újjá volt községeiket, másrészt abból, hogy a visszatelepülőkkel népes csoportokban érkeztek olyanok is, akik új hazát kerestek. A terület új megülése 1696-1697-ben fejeződött be, amelyről az első részletes képet az 1699. évi Pentz-féle összeírásból kapjuk. Ez az őslakosság mellett feltünteti a bevándoroltakat is származási helyeikkel, amiből az tűnik ki, hogy az új lakók az országnak szinte minden részéből érkeztek. A Jászságban ez az újjátelepülés - ellentétben a nagykunságival és a külső-szolnokival - teljesnek és véglegesnek bizonyult, amelyet a Rákóczi-szabadságharc megzavart ugyan - voltak ideiglenes elfutások, csökkent a lakosság száma is - de felszámolni nem tudott. A Nagykunság egészen 1699-ig Békés és Csongrád vármegyékkel együtt a legszorosabb értelemben vett határterületet képezte a császári és a török csapatok között. Ez a terület újjátelepülése szempontjából igen kedvezőtlen helyzetet teremtett és a megismétlődő portyázások többször szétzilálták az 1690 körül itt is megindult benépesülést. A tatár segédcsapatok főleg a fel103