Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)

Szabó László: A redempció hatása a Jászság kultúrájára

etetni. A másik esztendőben meg az volt, hogy három ló volt, akkor meg az volt, hogy egy ló a tiéd. Azt kellett nekem pucolni. Mikor felkeltünk, akkor már oda kellett menni. Azt csináltuk. Négy órakor keltünk. Ott az istállóban aludtunk. Ha éjszaka a jószággal volt valami, fel kellett kelni. De nemcsak a jószággal bántunk. Amikor meggyütt a tavasz, szántás, akkor örültem, hogy na, akkor egy igával majd te boronálsz, azt mondták, mármint gyerek. Örültem neki! Megmondták, hogy hol kell. Másikkal meg ment a cseléd. Apám meg parancsolt. Ez így ment. Mikor már 13 éves voltam, gyütt a répakapálás. A derekam nagyon fájt. Apám szigorúan parancsolt, egy napot sem lehetett ellógni, hogy mi nem dolgozunk. Nem, arrul szó sem volt. Nem. Mikor már nagyobbak voltunk, 17—18, nem hagyott bennünket nappal aludni, ha éjszaka fent voltunk. Fölfelé! Aki éjszaka legény, legyen nappal is legény. Az a divat volt na. Azt mondta a cselédnek, ha fel nem kel, rágyújtja a takarót. Meg olyan divat volt, hogy mikor 16 éves voltam, aratni is mentem. Már kaszáltam, mikor 16 éves voltam. Arattam 17 éves koromban, 18-ban meg egy részes voltam, nem a magunkéba! Az arató, meg a cseléd meg én otthon is így arattunk. Nem nagy ember voltam, de nem volt kímélet rajtunk. Azt tudom, hogy 1200 csomó volt, utolsó nap kimértem. Nem tudom, mért voltak ilyen marhák. Én nem bántottam a gyermekem, ha láttam, hogy fáradt, hát feküdni hagytam. De mivelünk nem sokat törődtek. Hát ugye dolgoztunk. Az megvolt, hogy amíg reggel a jószágokat nem pucoltuk meg, nem tartottuk jól, addig nem csinált senki semmit. Se a cseléd, se senki. Ha meg olyan idő volt, hogy eső volt, bent az istállóban faragtunk valamit. Vagy jószágot pucoltunk. Meg csináltunk mindig valamit. Mikor megnősültem, apám akkor nem szólt bele, mert látta, hogy jobban csinálom mint ő." Ez a metódus jellemezte a földnélküliek és kisföldűek egy részét is. Valószínűleg a vagyoni gyarapítás eredményes volta ösztökélhette őket is. Több nincstelen, csak házzal rendelkező család elmondja, hogy a már munkaképes gyermekeket (5 éves kortól) a szülők kosztért (hogy ne egyen otthon) és némi természetbeni juttatásért (élelem, ruhanemű) elszegődtették előbb libapásztornak, majd marhásgyereknek nagyobb gazdákhoz, s később cselédnek, béresnek, de míg meg nem nősül, az apja veszi fel a pénzt, juttatást utána. így egy idő után futja annyira, hogy földet vegyen, esetleg más határban, vagy tanyát béreljen olyan nagygazdánál, akinek nem volt fia, akit oda ültessen. A gyepgazdálkodás ezzel indulhatott meg. A fiúk nősülés után is a szülői házban, bérelt tanyán maradtak, s másutt vállalt munkájuk bérét a közösbe vitték. Szép példája — nem idézzük — annak a családnak a meggazdagodása, amelyik 1919-ben egy eladott ház árából, más község határában húsz hold irtásföldet vett, öt évig a gazda vezetésével négy fiú és két lány valamint a feleség egy földkunyhóban élve úgy tartotta fenn magát, hogy az irtást kituskózták, eladták, az irtott részen megművelték a földet, s hogy pénzforgalom legyen, vetőmagra és a legszükségesebb dolgokra, illetve a földár törlesztésére, két fiú állandóan, a többi a holt időben Pesten vállalt gyárakban munkát, s valamennyi pénzt hazavitt. E külső jövedelemből, vasárnaponként, ünnepenként a földön végzett munkából lassan szőlőt telepítettek, házat építettek, majd nagygazdasággá fejlődtek. A pesti állást mindaddig megtartották az idősebbek, s mindaddig alkalmi munkát is végzett Pesten a két fiatalabb, amíg meg nem erősödtek anyagilag, s már gazdaságosabb volt otthon dolgozniok. Ez a metódus — amelyben az apa feltétlen hatalma, irányító szerepe érvényesül — nem ritka, és sok kisgazdát emelt fel a vagyonosabbak sorába. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy a nagycsalád e külön élő vagy külön munkahelyen dolgozó intézménye nem feltétlenül az öröklés jog folyománya, hanem egy ettől függetlenül is meglévő, önmagukra kényszerített és elfogadott gazdasági metódus, amely jellemzi a jászsági községeket és Jászdózsát. A nagycsaládi gazdálkodásnak ez a rendszere az egyes nagycsaládon belüli kisebb családokat mintegy önállósítja is. Az apa kíméletlen munkatempóját, diktatúráját nemcsak azért viselik el, hogy az örökségből ki ne maradjanak, hanem ott is, ahol nincs örökség, ott is ahol van, a kiscsaládi elemek mintegy magukra vállalják ezt a kötelezettséget, elfogadott és egyetlennek elismert gyarapítási módszerként. A vagyontalanoknál az egy kasszára való dolgozás csak a gazdasági módszer elfogadása (tudatosan vagy szokásszerűen) teremti meg, az apa hatalmát nem támasztja jogilag, törvényszerint semmi alá, diktatórikus hatalma fiktív. A szegényebbek, akik arra kényszerűinek, hogy másoknál álljanak szolgálatba, a kíméletlen munkatempót, amelyet más gazdaságában kell végezni, saját bőrükön tapasztalták, s igen sokan emlegetik, hogy bőrüket is lenyúzták. Maga a gazda is tudta ezt, s ezért a faluszerte közismert jó munkás embereket vállalták csak fel, s igyekeztek meg is becsülni, jól kosztolni. Amelyikkel nem emberi módon bántak, hamar otthagyta őket, s más emberségesebb gazdát szerzett. Az emberséges bánásmódhoz azonban csak a körülmények biztosítása tartozott hozzá (tiszta és jó ruhák, rendes étel, kimenők, 156