Balassa Iván – Kaposvári Gyula – Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1973)
Péter László: A karcagi múzeum előtörténete Szűcs Sándorig
annak a lelkes és művelt vidéki magyar ifjúnak a típusa, melynek a kultúra iránt való naiv és önzetlen rajongása teszi ki egész életének tartalmát. A másik, aki a fiatal református pap irányításával úgyszólván az egész múzeumot egymaga összehordta, és házról-házra járva buzdította ismerőseit a múzeumi tárgyak ajándékozására, Vörös Rébék asszony volt. Ennek a két kultúrás magyarnak a buzgalmából jutott Karcag városa és a magyar kultúra teljesen ingyen egy gyönyörű kis múzeumhoz, mely ha terjedelmére nézve talán legkisebb is a világ hatalmas múzeumai között, de a belső értékére nézve a maga nemében bátran felveheti a versenyt nem egy hírességgel. Meg kell jegyezni, hogy a fiatal református pap és az egyszerű parasztasszony minden anyagi támogatás nélkül végezték munkájukat. Nem is gondoltak arra, hogy anyagi elismerést várjanak egy olyan vállalkozásért, melyre őket a lelkesedés és az a magyar tisztesség ösztönözte, hogy ők is emeljék valamivel a kunok híres székvárosának dicsőségét. Történt aztán közben, hogy Joó Andrásnak egzisztencia után kellett néznie, s elment Tolna megyébe egy kis magyar községbe, ahol parókiát kapott. A múzeum ekkor egyedül Vörös Rébék asszonyomra maradt, kinek érdemeit a karcagi magisztrátus, mikor nemrégiben az új városházába a kun-múzeumot is beköltöztette, azzal honorálta, hogy múzeumi őrré kinevezte. Vörös Rébék asszonyt így érte az a megtiszteltetés, hogy ő ma az egyetlen magyar nő az országban, aki anélkül, hogy egyetemet tanult volna, s doktori diplomákat szerzett volna, a működése által kimutatott eredményekért tudományos pozícióba jutott. A karcagi nagykun-múzeumban ő kalauzolja ma is a látogatókat. Értelmesen, okosan felvilágosítást ad mindenről, s mikor ellátta vendégeit minden információval, lelkökre köti, hogy ha van a birtokukban valami kun régiség, adják oda a múzeumnak. Ugyanez a lap egy későbbi számában Szarka Péter karcagi paraszt szobrász működéséről számol be, ugyancsak fénykép kiséretében, s ebből megtudjuk, hogy Szarka Péter többféle faragványa (pipák, szipkák, sétabotok s hasonlók) láthatók a nagykun múzeumban. 10 Két háború között Az első világháború zavarait a gyűjtemény túlélte, de a nyolcvanon felüli VERES RÉBÉK nyilván már nem viselhette gondját. Ezt látva GYÖBFFY ISTVÁN megkérte a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának igazgatóját, BÁTKY ZsiGMONDot, hogy a Néprajzi Múzeum vegye gondozásába a veszélyeztetett karcagi gyűjteményt. BÁTKY 1920. szeptember 16-án levélben fordult a karcagi tanácshoz, többek között így írván: ,,Minthogy tudomásunk szerint a Karcag város tulajdonát alkotó múzeum kellő konzerváló anyag hiánya miatt ez idő szerint a szükséges gondoskodásban nem részesülhet, amiből kifolyólag a gyűjteményt helyrehozhatatlan kár érheti, a M. N. Múzeum Néprajzi Osztálya nevében azt a tiszteletteljes ajánlatot teszem a tek. városi Tanácsnak, szíveskedjék a gyűjteményt a múzeumban lévő egyéb leletek mintájára a mellékelt kötelezvényben vállalt feltételek mellett ideiglenes letétképpen a M. N. Múzeum Néprajzi Osztályának gondjaira bízni. Ezáltal nemcsak a gyűjtemény épségben maradása biztosíttatnék, hanem nagy nemzeti és tudományos érdeket is szolgálna, amennyiben a nálunk sűrűn megforduló külföldi érdeklődőknek és szaktudósoknak is rendelkezésére állna." A tanács az ajánlatot elfogadta és 1921. március 1-én KOVÁCS LAJOS tanácsnok, a múzeum őre, valamint PÁLFI LŐRINCZ pénztáros átadta a gyűjteményt GYÖRFFY IsTVÁNnak, a Néprajzi Múzeum képviselőjének, meg a kíséretében Karcagra érkezett MAROSI BENJÁMIN laboránsnak és DEÁK MIHÁLY altisztnek. A GYÖRFFY készítette jegyzőkönyv felsorolja a múzeum gazdag anyagát, és rögzíti állapotát is. ,,A gyapjunemű tárgyak mind moly által rongáltak" — jegyzi föl. BÁTKY igazgató 1921. szeptember 12-én már azzal küldi meg az átvett gyűjtemény leltárát és a letétről szóló kötelezvényt, hogy tudósítja a karcagi tanácsot: „A gyűjtemény konzerválását befejeztük, úgy hogy az még gondozásunk alatt áll, további pusztulásnak nem lesz kitéve." A város értelmiségének a múzeum iránt érdeklődő része azonban az elszállítás kétségtelen szükségét, a konzerválás és gondozás előnyeit nem látta be, hanem csupán azt a hiányt, amit a fővárosba elszállított gyűjtemény a város kulturális életében okozott. S amikor akadt egy tevékeny, lelkes gimnáziumi tanár, DR. Soós ADORJÁN, aki kezébe vette az ügyet, s amikor hozzákezdtek a kultúrpalota építéséhez, a város vezetőit rávették, hogy kérjék vissza a gyűjteményt. Soós ADORJÁN ösztönzésére DR. HAJNAL ISTVÁN városi főjegyző, későbbi polgármester a kultúrpalotában egy termet és egy körfolyosót terveztetett a múzeum számára. S miután 1926-ban az épület elkészült, Soós ADORJÁN a város megbízásából 1927-ben Pestre utazott a gyűjtemény tárgyainak átvételére. Amint viszszaemlékezésében írta: „Sajnos, azoknak már felét sem találtam meg, amint a Joó András-féle katalógusból megállapíthattam." 11 Mi már nem tudunk igazságot tenni, mert Joó ANDRÁS leltára, melyet összevethetnénk a visszakapott relikviák 1927. május 14-i átvételi jegyzékével, nem maradt fönn. A visszakapott gyűjtemény leltára 1171 tárgyat és 154 könyvet, illetve iratot és térképet sorol föl. 10 Az Érdekes Újság, 1913. április 20. u Soós Adorjánnak kérésemre hozzám 1951. április 3-án írott a múzeum irattárában 207/1951. sz. alatt elhelyezett leveléből. 37