Balassa Iván – Kaposvári Gyula – Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1973)

Balassa Iván: Szűcs Sándor az etnográfus

pályán kívánt volna elhelyezkedni. Hazament és segített a gazdaságban, ahol ugyancsak kellett a szorgos kéz, hiszen a legidősebb testvér a Rokitnói-mocsarak között lelte halálát az első világháborúban. De közben magánszorgalomból tovább tanult és 1920-ban letéve a gimnáziumi érettségit, beiratkozott a debreceni egyetem bölcsészeti karára, ahol elsősorban földrajzot hallgatott a történelem mellett. Itt a földrajz professzortól, MILLEKER Rezsőtől tanult nagyon sokat, aki magyar néprajzi előadásokat is tartott. A négy óv amit a földrajzi intézetben töltött, nemcsak azt tette lehetővé, hogy felszaporodott néprajzi gyűjteményét rendezze, hanem részt vett a Debreceni Szemle, a Földrajzi Közlemények, a Földgömb szerkesztésében. Az intézet munkájában, kirándulásain és gyűjtőútján megismerte az egész országot ós ez még jobban megmutatta számára, hogy mit és hogyan kell dolgoznia. Ezek után még többet járta a Nagykunság, a Sárrét határait, falvait, kiváló rajzkészségével, majd fényképen megörökítette mindazt, amit érdemesnek tartott arra. Volt is emiatt elég kellemetlensége, hiszen a hivatalos embereknek, de meg különösen a csendőröknek sehogysem fért a fejébe, hogy mit akarhat ez a fiatalember a pásztorszállásokon, az utaktól messze eső magános tanyákon. Valami agitációt, szervezkedést sejtettek mögötte, ezért a főjegyző, a főszolgabíró, csendőrfőtörzs gyakran elbeszélgetett vele. Hátha még azt tudták volna, hogy tanácsokat adott, kérvényeket szerkesztett, fellebezéseket fogalmazott az arra rászorulóknak, akik akkor csodálkoztak különösen, amikor semmit sem fogadott el érte. Jgy került közel azokhoz is, akiket addig egyáltalán nem ismert. Nézték vándor ügyvédnek, fényképésznek, földmérőnek gyalogos útjain, máskor meg táltosnak vagy garabonciásnak vélték s alig jelent meg, már hozták is a köcsög tejet, aminek mindig nagy kedvelője volt. Így vált nem egy esetben maga is a régi hagyományok megörökítője, azok részesévé, szereplőjévé. A debreceni évek, melyek megláttatták vele a világot és benne szülőföldjének helyét, hamar elrepültek és a gazdasági válság kellős közepén nem tudott álláshoz jutni, olyan időben, amikor még olyanoknak is felkopott az álluk, akik könyökkel toldták meg tehetségüket. így hát Szűcs Sándornak nem maradt más választása, újra visszatérni Bajomba, kertészkedni, gazdálkodni s amikor csak az idő engedte, felkeresni azokat az öregeket, akik mindig tudtak valami új történetet mondani számára. Ez életének legtermékenyebb korszaka. Sorra jelennek meg tanulmányai a Debreceni Szemlében, az Ethnographiában. Feldolgozásaiban helyet kapnak a disznótartás, a juhászat kérdései, ír a gyékény és nád hasznosításáról, mely e vidéken alapvető jelentőségű volt a régi világban. Babonák, táltosok, boszorkányok, tudós pásztorok eddig ismeretlen vagy alig kutatott világát mutatta meg a néprajztudománynak. Tárcáinak, cikkeinek élvezetesen megírt sorai elsősorban eldugott vidéki folyóiratokban látnak napvilágot (Tiszaföldvár és Vidéke, Püspökladány és Vidéke, Nagykunsági Lapok), melyek nemcsak a néprajz kincsesbányái, hanem az irodalomnak is gyöngyszemei, számontartott alkotásai. Munkássága GYÖRFFY Istvánéhoz áll a legközelebb, nem is csoda, hiszen tanítványa, kedves embere volt a magyar néprajz nagyhírű professzorának. „Elsőbbet GYÖRFFY István volt az, aki magamrahagyottan végzett néprajzi munkálkodásomra felfigyelt. Azt közvetlen érdeklődéssel kísérte. Törekvéseimet, elgondolásaimat helyeselte. Már kezdeti eredményeimet is becsülte. Többre mint saját magam. Ez megnyugtató, biztató volt számomra. Egyetemista koromban többször elkísérhettem sárréti, kunsági gyűjtőútjaira." A későbbi években is így jártak együtt, amint azt egy-egy munkájában Szűcs Sándor megörökítette. Sőt 1939-ben a Táj- és Népkutató Intézet munkájába is bevonta, részt vett a kiskunhalasi közös gyűjtésben, de GYÖRFFYT a korai halál elszólította, atyai barátját, tanítóját vesztette el benne. Éppen erre a korszakra, a háború előtti évekre értek meg a könyvalakú nagyobb tanulmányok is. Bihar megye, de elsősorban a Sárrét néprajzát tekintette át az 1938-ban megjelent monográfiájában, mely ma is e terület egyetlen nagyobbszabású összefoglalása. Ugyanebben az évben látott napvilágot a Régi sárréti betyárok c. könyvecskéje, melyet a következő évben a bajomi várról szóló monográfiája követett. Évszám nélkül (1942) jelent meg első igazán nagysikerű könyve: A régi Sárrét világa, melyet csakhamar szétkapkodtak és ma már könyvészeti ritkaság számba megy. E nagyszerű könyvről ma sem lehet mást írni, mint amit három évtizeddel ezelőtt VARGHA László megállapított: „Szűcs Sándor könyve a Nagykunsági Krónika méltó párja, anélkül, hogy az epigon kicsinyességébe esne, s az utánzás mázával vonná be művét. Az életforma, a szemlélet, az érdeklődés azonossága teszi elsősorban is hasonlóvá GYÖRFFY kiváló munkájához. A GYÖRFFY által elénk varázsolt régi világ képét Szűcs Sándor erőteljes és biztos kézzel tágítja. Ujabb távlatokat nyit, régi világunk határát szélesebb tájakra tolja szét s az alföldi régi magyar népéletről nyert ismeretünket tágabb és biztosabb alapokra helyezi." (Ethn. 43: 162—163). Az eltelt idő alatt ez a munka a magyar néprajztudomány klasszikus alkotásai között találta meg a méltó helyét. 16