Balassa Iván – Kaposvári Gyula – Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1973)

Betkowski Jenő: Képek az egykori szolnoki faha-józás történetéből. Teleltetés

ket s vetettek ki újakat, hiába hadakoztak a csáklyákkal, hogy távol tartsák a rohamozó jégtáblákat, a zajlás el­szaggatta a köteleket, kitépte, sőt néha eltörte a földbe ágyazott macskát s magával sodorta a hajót. Mikor 1920 kora tavaszán Szolnokra kerültem, a legelső találkozásom a tiszai faha jóval épp egy ilyen jelenet volt. A Molnárék „Mariska" nevű, akkor még tetejes hajója megindult a zajlás elől éppen a Zagyva torkolatába készült volna be­menekülni, mely a Zagyva hídján alól már jégtől mentes volt, de nem volt rá ideje. A zajló jég magával ragadta a rajta levő 3—4 emberrel együtt s valami csodával hatá­ros módon nem csapta a Tisza-híd kőlábához hanem to­vább rohant vele. Előtte és utána a partokról elszagga­tott tutajok roncsai, illetve elszabadult 18—20 méteres fenyőszálait forgatta, állította fel s zuhantatta le a jeges ár, mintha játszani lett volna kedve. Szerencsére a mai nagy elevátor tájékán partnak járó sodor közel vitte a parthoz a hajót, s a bajban levőket a parton követő hajósok, emberek elkapták a hajóról kidobott kötelet, s nagy nehezen lefogták a hajót, mielőtt még bajba eshe­tett volna. 1922-ben meg a Balta Gyura „Laci" nevű, akkor még szintén tetejes hajóját nyomta a jég a Vár alatt, a Millér­köz végében, ahol akkor laktam. A hajó ott került javí­tás alá s bizony, jó bennjártunk a nyárban, mire útjára indulhatott. Sokkal rosszabbul jártak azok a hajók, kö­zöttük számos búzás hajó, melyek teherrel, búzával tel­ten estek a zajlás áldozatává, kerültek a Tisza fenekére, s mire a tavaszi ár elvonultával hozzájuthattak volna, hogy kiemeljék, már nem lehetett. Nagyrészük ma is ott van eltemetve, s majd századok múlva talán, mikor már ré­gen odébb vándorolt a Tisza, kiássák őket, mint a rabló normar ok hajóit. Mikor legvastagabb jégpáncél bilincsében raboskodott az öreg Tisza, akkor sem lehetett benne bízni. Mintha csak télen-nyáron mindig azon törte volna a fejét, hogy lehetne borsot törni a gyanútlan hajósok orra alá. Az a meglepetés is érhette pl. a kifagyott hajó gondozóit, hogy mikor egy hosszabb nyugalmi idő után hirtelen apadni kezdő vizén beljebb akarták támasztani, a hajó nem moz­dult, hiába feküdtek neki a támasztócsáklyákkal, ahá­nyan csak voltak. Persze, hogy nem mozdult, mert most azt a figurát találta ki a Tisza, hogy hiába volt elég a víz a hajó alatt, mégis odafagyasztotta a fenekéhez. Hogy történhetett ez ? A jégpáncél alatt folyó víz hőmérséklete mindig felette van a fagyáspontnak, tehát a már eléggé megvastagodott jég alsó lapja, mely a nálánál melegebb vízzel érintkezik, elkásásodik. Ezt az elkásásodott részt a folyóvíz árama leválasztja s a jég alatt magával sodorja. A jég alatti ká­sás jég vonulását nevezték fenékzaj-nak, fenékzaj ­lásnak, az áramló jégkása neve pedig szotyé v. hószipoly. Mikor aztán kemény telek idején 20—30 fokkal süly­lyedt a higany a fagyáspont alá, a hajófenék, pláne a puszta hajóé, annyira lehűlt, hogy az alatta vonuló hó­szipoly a fenékéhez fagyott, s mikor a ráfagyott réteg is átvette a hajófenék hőmérsékletét, újabb réteg fagyott rá és így tovább. Ha most már a hajó sekély vizén állott, vagyis a vízfenék és a hajófenék között csak 3—4 arasz volt a távolság, a hajófenék alá odafagyott hószipoly azt a fenék alatti részt egészen betakarta, vagyis a hajót a folyó fenekéhez kötötte. Ilyenkor állottak szemben a hajósok azzal a nem könnyű feladattal, hogy a hajót a fenekére fagyott óriási súlyú hószipolyréteggel együtt beljebb tá­masszák. Komplikálta a bajt néha az is, hogyha egy ki­csit későn vették észre a veszedelmet, ós nagyon lesza­ladt már a víz: a hajó ráült a hószipolyrétegre és belenyom­ta a folyó iszapjába. Az ilyen eset aztán reménytelen volt. Ha tehát a rendes módszerekkel már nem boldogultak, vagyis a támasztócsáklyákkal meg a sárpánokkal nem bírták elmozdítani a hajót, akkor egy körülményesebb eljáráshoz folyamodtak. Szemben a hajó első és hátsó ha­sával, a hajótól egy hajításnyira, a Tisza jegén egy-egy léket vágtak. Ezután előszedtek egy igen erős dorongot, mely legalább kétszer olyan hosszú volt, mint a lék oldala s a dorong közepére ráhurkolták egy nagyon vastag, erős drótkötél végét, majd a dorongot a léken át a jég alá dug­ták, úgy hogy a két vége a lék szélén fennakadjon. A kötél másik végét benn a hajón a járgányra szedték s a jár­gányt a hajószárakkal forgatni kezdték. Ha nem voltak elegendő számban ahhoz, hogy mindkét járgányt egy­szerre forgassák, akkor csak a hajó egyik végére fogták rá s azt próbálták egyesült erővel elmozgatni. Hiszen ha az egyik vége elmozdult, akkor már nyert ügyük volt. Megesett azonban, hogy ez a módszer is eredménytelen maradt. Egy nagy hajóról mesélték, hogy kiszaladt alóla a víz s a fenekéhez fagyott hószipoly annyira belenyomó­dott az iszapba, hogy semmiféle emberi erővel nem tudták megmozgatni, s a hajó ott maradt késő tavaszig, míg ki nem olvadt alóla a jég, s a tavaszi ár föl nem emelte. A hószipoly szerepe azonban ezzel még nem ért véget, tudott az mást is, meggyűlt vele a hajósok baja máskép­pen is. Kemény hidegben reggelre berakta a hajó körül vágott csatornát s olyan vastag réteggé fagyott össze benne, hogy megbírta az embert. A jég alatt vonuló hó­szipoly fajsúlya ugyanis kisebb, mint a vízé, tehát a csa­torna alatt elvonuló fenékzaj szotyé ja mind a csatorna vizének felszínére emelkedett s ott összefagyott. Az embe­rek láthattak újra a csatorna kitisztításához. Betkowski Jenő­im

Next

/
Thumbnails
Contents