Muhoray György: A Makfalvi Dósa nemzetség Jászsági ágának válogatott levelezése és fontosabb iratai 2. 1919-1999 (Documentatio Historica 5., 2001)

Dokumentumok 421-945.

tudja, hogy a hashártya és morfium együtt nem jó, adott neki, és ez nem volt jó. Mondják, hirtelen lett rosszul, lehanyatlott a keze is ... Nemhiába mondta az úton, paccerok az orvosok, és ilyenek kezébe van letéve az ember élete. Lázálmában még azt is mondogatta: „az operáció sikerült, de a beteg meghalt". Majd később azon töprengett „Mi lesz veletek Editkém, ha itthagylak mindkettőtöket egy fillér nélkül?" Nem volt alaptalan a félelme, mert minthogy 27 éves vagyok, így nyugdíjjogosult nem vagyok. A legnagyobb baj, hogy nincs meg a szakvizsgám, különben kineveznének és lényegesen több lenne a fizetésem. De még egy évet kellene hallgatnom is. Ha tudnám hogy ez az állás végleges, nem töprengenék, de ezt is bármelyik pillanatban beszüntethetik. Apa is olyan beteges és gyenge mostanában. így mindannyiunknak éppen elég gondja van. De már letelik a hivatalos munkaidő, sietek kis (ifi. Pókász) Bandikához, mert olyan keveset láthatom. Sokszor mondom, ha ez a gyerek nem lenne, már nem is tudom, mit tennék azóta. Nemrég járt el, már kezd beszélni. Szőke, göndörödik a haja, kék a szeme. Egészen az apjához fog hasonlítani. A család többi Kocséron tartózkodó tagjainak is sok csókot, üdvözletet küldök, Magdi néninek sok kézcsókot Edit (299x420 mm méretű levélpapír, borítékja nincs, tintával írt szöveg - Saját irattáramban) 697. 1951. február eleje. Jászapáti. Részlet özv. Pókász Endréné Dósa Edit (*1923-) 1999 tavaszán írt visszaemlékezéséből (...) De a legnehezebb kilakoltatások még ezután jöttek. A férjem halála utánit le kell írnom, hogy mit tehetett a hatalmon lévő egy egyedül, egyéves gyerekkel maradó nővel. A szolgálati lakást három hónap után át kellett adnom. Először csak meg akarta nézni a lakást a jelenlétemben. Később elkérte a kulcsot és soha többé vissza nem adta. A temetés után ottmaradt lakásban dolgozott a kályhaátrakó, kőműves, festő, üveges stb. Dobálták a bútoromat, tapostak a szőnyegen, égették a villanyt. Egyik nap olyan csend támadt az irodában, ahol dolgoztam. Csak az öreg hivatalsegéd szaladt fel: - Hát nem tetszik tudni, hogy kipakolják a lakást? - Senki sem mert szólni nekem. Utólag tudtam meg, tornaóráról felrendelt gyerekek húzták-vonták a holmiaimat egyik vendégszobába egymásra halmozva. Az igazgató elutazott. Délután a két hivatalsegéd szólt, hogy kimentették a konyhakredencemet, mert azt is meg akarta tartani magának, mondván, ennek most úgy sem kell. Rövid idő múlva elkérte a vendégszoba kulcsát, mert neki joga van az épület minden helyiségén átjárni. Mit tehettem? Majd hallom, hogy ütögetik a zongorámat. Én be sem mertem menni, utólag kiderült, használatba vette a neki szükséges dolgokat: konyhai asztal, vasalódeszka stb. Egyik nap felszólított, hogy menjek leltározni, mert nálam vannak az iskola festményei. Még tanúkat is hívatott. Sorolja a képeket: Országház, Bikák a Hortobágyon stb. Ekkor én a leltárkönyv másik oldalára nézek és olvasom: Fényes Rudolf fényképfelvételei. Egy sorozat nagyított fénykép volt régebben a folyosókon. Még ilyennel is megrágalmazott. Fizetéskor visszatartotta az enyémet mondván, hogy elsején még benn volt a holmim, ezt a hónapot nekem kell fizetnem. Pedig ők akkor bútort 572