Muhoray György: A Makfalvi Dósa nemzetség Jászsági ágának válogatott levelezése és fontosabb iratai 1. 1755-1918 (Documentatio Historica 4., 2001)

Bevezetés

képeslap, de a dokumentumok között néhány gazdálkodásra vonatkozó adatot is találunk. A II. világháború és az azt követő 1950-es évek politikai őrülete elsősorban a kocséri Dósak fennmaradt dokumentumaiban követhető jól nyomon, amelyek szinte tökéletes keresztmetszetet nyújtanak az akkori idők országos állapotáról is, a magyarországi emberi jogokról, illetve a jogtalanságokról, az államigazgatási és egyéb szervek tevékenységeiről, módszereiről és túlkapásairól. Ez az a kor, amelyről Gudenus János Józsefnek és Szentirmay Lászlónak a Valóság című folyóiratban - az arisztokrácia sorsáról és 1945 utáni megpróbáltatásairól írt - 1987-ben megjelent tanulmányára reagálva az egyik érintett felveti a kérdést: „Lehet ezekről a majdnem kivétel nélkül tragikus sorsú emberekről ma már őszintén írni? Őszintén, becsületesen, a valóságot megírni úgy, ahogyan az történt - a sok meghurcolást, kínzást, halált, meggyalázást - lett légyen annak végrehajtója a német hitleri uralom, az orosz csapatok vagy az úri osztály ellen fellázított vérszomjas nép az első időben, majd az erre »jogot« formáló Rákosi-hatalom a maga vérrel, árulással hazugsággal telített »ötvenes évei«-vel? "

18 A jászsági Dósak ugyan nem tartoztak az arisztokráciához, hiszen a nemesi ranglista legalsó fokán, a köznemesek között álltak, 1945 utáni sorsuk mégis inkább az előbbiekéhez hasonlít. Egyrészt azért, mert a korábban kiváltságos Jászság (és vele együtt a Kis- és Nagykunság) sajátos jogállása révén „nem tűrt meg" külön kiváltságokkal rendelkező személyeket a területén, hiszen a jászok (és a kunok is) az 1745-ös jászkun redempció óta „kollektív nemességgel" rendelkeztek, s a Jászkun Kerületekben nagybirtokok sem jöhettek létre. Ugyanakkor a Jászkun Kerületeknek is kialakult a saját vezető rétege, függetlenül attól, hogy rendelkezett-e „saját" nemességgel vagy nem, s ebben a vezető rétegben a Dósak igen előkelő helyet foglaltak el. Talán ezért is volt velük különösen igazságtalan és kegyetlen az ötvenes évek diktatúrája. Ma „...amikor keressük »lemaradásunk« és »elmaradásunk« okait a középeurópai térségben, akkor gondoljunk csak a kollektív felelősségre vonások sorozatára. Kiirtottak hatmillió zsidót 1944-ben, a helyi magán- és köztisztviselő középosztályok legdinamikusabb elemeit, 1945 után kiűztek a térség államaiból tizenöt millió németet, az etnikai kollektív felelősség szellemében, paraszti, ipari, tisztviselői munkaerőket, elpusztult a különböző háborús cselekmények során - csak Magyarországról beszélve - egymillió, élete derekán lévő polgári személy. Utána 1948 és 1955 között a proletárdiktatúra szellemében a szociális kollektív felelősség alapján félreállították, megalázták a nemzeti középosztályokat, akiknek a közigazgatás működtetésében a Keleti-tengertől az Adriáig évszázados gyakorlatuk volt, majd utána félretolták a parasztság legdinamikusabb elemét, mondván, hogy kulákok. ... Ez az, amely megbénította és megbénítja ma is a közép-európai társadalmakat."

19 Mindezeken pedig érdemes elgondolkodnunk, vajon miért döcög ma is nyikorogva mind a társadalom mind a gazdaság szekere? Visszatérve a korábbi kérdéshez: hogy lehet-e mindezekről írni, őszintén, becsületesen, a valóságot megírni úgy, ahogyan az történt? Szinte lehetetlen feladatnak tűnik, ezért - szerintem - valószínűleg nem. Beszéljenek erről inkább a megmaradt dokumentumok. 18 GUDENUS János József-SZENTIRMAY László: Összetört címerek [Budapest, 1989.] A szerzők ebben a könyvben a magyar arisztokrácia sorsát és 1945 utáni megpróbáltatásait dolgozták fel. 19 GLATZ Ferenc: Kollektív felelősség - kollektív öngyilkosság [In História 1997. 2. szám 9.] 11