Folia Historico-Naturalia Musei Matraensis - A Mátra Múzeum Természetrajzi Közleményei 10. (1985)

Endes, M.: A Kiskörei-víztároló gerincesállat-világa

7. Erdők Az alacsony ártéri puhafaligetek főként a morotvák szélein kisebb foltokká zsugorodtak, de hasonló sorsra jutottak a kubikgödrök, az öreg gyümölcsö sök, az ültetett nemesnyáras és akácos erdőfoltok is. A magas ártéri keményfaligetek pedig az utóbbi évtizedekben már csak apró szigetként voltak itt-ott megtalálhatók. A helyükön sarjadó, olykor náddal átszőtt újulat és a megmaradt fákra felkúszó parti szőlő sokfelé dzsungelszerű hatást kelt. E vízközeli területek alja duzzasztáskor, méginkább áradás idején nagy területeken /a domborzattól függően/ nedvessé, sőt elöntötte válik. A fafajok zöme fehér füz, fekete és fehér nyár, illetve kocsányos tölgy és kőris. A bokros-cserjés szintet az előbbiek mellett egyéb füzfélék és gyalogakác, míg az aljnövényzetet nagy csalán, szeder alkotják. A herpetofauna itt megfigyelt tagjai a zöld levelibéka és az erdei béka. Ez a tipus a madárvilág vonatkozásában mind a fészkelők, mint az átvonulok és telelők /nyaralók, kóborlók/ számára kiemelkedő jelentőségű az összes aspektusban. Tartózkodó - alvó, pihenő -, táplálkozó, vagy költőterületként egyaránt nagyszámú faj igényeit kielégíti. A fekete gólya egyetlen fészke innen ismert. A csúcsragadozókat az itt költő héja képviseli, de évek óta kisért a réti sas megtelepedésének lehetősége is. Itt él az örvös galamb, a gerle, a kakukk és a macskabagoly, a zöld küllő, a nagy és kis fakopáncs, a sárgarigó. Fészkel a varjúfélék /szarka, szajkó/ és a cinegefélék /kék és széncinege/ több faja, a függő cinege, az őszapó és az ökörszem. A rigófélék /énekes, fekete/ mellett említésre méltó a kerti rozsdafarkú - igen csekély számban - és a fülemüle, valamint a vörösbegy, továbbá az igen gyakori berki tücsökmadár. A víztároló területe a halvány géze bizonyított fészkelésének legészakibb pontja a Tisza mentén. Megtalálható itt mind az öt poszátafaj, a füzikék közül a csilpcsalp és a sisegő. Nem ritka a szürke légykapó, a tövisszúró gébics és a seregély, továbbá a pintyfélék több tagja /zöldike, tengelic, pinty/ és a citromsármány. A tavaszi és őszi átvonulás - ez utóbbi már a nyári, költés utáni kóborlással kezdetét veszi - idején a fajok száma megsokszorozódik. Gyakran látható az egerészölyv, alkalmilag a törpe sas, a szirti sas, a békászó sas, a halászsas és a vándorsólyom. Számukra az erdők, facsoportok csupán pihenőhelyet jelentenek. Szórványos jelenség a nyaktekercs és a balkáni fakopáncs. Jellegzetesek a szőlőrigó, a géze, a fitiszfüzike és a légykapó-fajok /kormos és örvös/, a szürkebegy, a meggyvágó. Télen jelenik meg a karvaly, a gatyás ölyv, a rétisas, a réti fülesbagoly, a csuszka és a fenyőrigó. Ilyenkor kerülnek szem elé a királykák, a nagy őrgébics, a csíz, a süvöltő és a fenyőpinty. Az emlősök közül itt a leggyakoribb az erdei cickány és a korai denevér. 8. "Erdőssztyepp" E típusterületet a gáton kívül eső Cserőköze és Göbe nevű morotvák, ill. környezetük képviseli. Fő jellegzetességeik: a Tisza és a tároló vízviszonyaitól gyakorlatilag függetlenek /emiatt medrük is már részben, vagy teljesen feltöltődött/, az eredeti, valamint ültetett fás vegetáció relative érintetlenül megmaradt, végül pedig az a tény, hogy közvetlenül érintkeznek agrárterületekkel, vagy természetes gyepekkel, amelyekkel olykor mozaikot is alkotnak. Elmondható róluk, hogy átmenetet képviselnek a tároló és a szomszédos kistájak között, amely utóbbiakon ez a tipus sokfelé megtalálható. Fafajaik és azok aránya a többi erdőével egyezik, ám itt még összefüggő állományokat találhatunk, amelyekben sok az idős fa is. A bokor-cserjeszintet főként a bodza képviseli. Kétéltüekben gazdag táj ez, amelyek közül a gyakori barna ásóbékát, a barna varangyot és az erdei békét emelem ki. A fürge gyík bár rendszeres, de nem tömeges. Leginkább a madárvilág vizsgálatakor domborodnak ki a speciális vonások. Itt jelennek meg ugyanis azok a - zömmel rovarevő és rágcsáló kisemlősökkel táplálkozó fajok - amelyek fészkeléséhez a fák elengedhetetlenül szükségesek, zsákmányolni viszont /leszámitva néhány sztenöcikus, táplálékspecialista odulakót, mint a macskabagoly, fekete harkály, rövidkarmú fakusz/ a környező nyílt, száraz területekre járnak. Jó néhánynak ezek közül szintén öreg fák odvai jelentik a feltételt. Azt sem hallgathatjuk el, hogy könnyű megközelíthetőségük miatt jóval zavartabb részek ezek, mint a gáton belül esők, emiatt pl. csak elvétve telepszenek meg az óvatos, nagytestű ragadozók. Jellegzetes fajok: vörös vércse, kuvik, szalakóta, banka, csóka. Természetesen ezeken kívül számos, a többi erdőben is előforduló fajjal, fészkelőkkel, átvonulókkal, telelőkkel itt szintén találkozhatunk. 137