Folia Historico-Naturalia Musei Matraensis - A Mátra Múzeum Természetrajzi Közleményei 8. (1983)

Czajlik, P.: Dr. Véghelyi Lajos (1895–1940)

s feltehető, hogy idővel a ma még ismeretlenek is előkerülnek s bár a területről eddig nem sikerült gyűjtenem ezek közül is a Neomys fodiens, Mustela erminae és a Spalax mai előfordulásáról biztos tudomásom van e vidékről. Zoogeográjiai szempontból tehát nem lesz érdektelen e sorozat néhány tagjáról pár szóval megemlékeznem. Az itt felsorolt emlős faunában úgy pusztai, mint erdei elemek is előfordulnak, s a környékben, habár szorosan egymás mellett is, mindkét területet képviselve találjuk. Az erdei elemeket a közeli Pilis, Gerecse és Börzsöny hegységek hatalmas erdői szolgáltathatták, míg a pusztaiakat a mészhegységek lankás oldalain s a széles völgyekben keletkezett füves, bokrokkal csak kevéssé benőtt, laza löszös vagy homokos talajú területei. A sorozatnak csak néhány oly tagja van, melyek typusos lakói ennek vagy annak a faunaterületnek, míg a többség itt is ott is előfordulhat, s a nevezett területek átmeneti helyein telepedik meg. A lehetőség tehát megvan arra nézve, hogy a felsorolt fajok a környéken ma is előfordulhassanak. Külön kell szólnom ez alkalommal az e rétegből előkerült patkányfejű pocokról [Microtus oeconomus (=ratticeps)], mely fajt mint a récens magyar fauna tagját 1908-ban MÉHELY LAJOS mutatta ki első ízben Csallóköz—Somorjáról. Azóta a faj többször is előkerült, nagyobb számban azonban főleg hazai barlangjaink pleisztocénjéből ismerjük, hol is a steppe időszaktól kezdve, mint jellemző postglaciális faj halad végig a diluviumon. A barlangból kikerült egy db jobb oldali alsó állkapcsot magam gyűjtöttem a humuszrétegből és pilisszántói pleisztocén anyaggal történt összehasonlítás alapján határoztam meg. Egy másik, itt előforduló faj, amiről szólni kell, a földi kutya, melyet a környékbeli barlangokból, nevezetesen a pilisszentléleki Legény- és a bajóti Jankovich-barlang pleisztocénjéből Kormos Tivadar már 1914-ben kimutatott, récens előfordulásáról azonban tudtommal erről a vidékről még nincs adatunk, s így ez idő szerint Esztergom vidéke volna a magyar földi kutya dunántúli elterjedésének legészakibb határa. E jelentéktelennek tűnő dolgokra azért voltam bátor hosszabban kitérni, mert azt tapasztaltam, hogy egyes szerzők a barlangi ásatásokban előkerülő récens anyagot egy-két szóval intézik el, holott szerintem ez a récens anyag is megérdemel bizonyos fáradságot, mert gyakran érdekes, a mai faunára vonatkozó állatföldrajzi adatokat szolgáltathat." Véghelyi fenti megállapításait a magam részéről az ökológiai tényezők segítségével és VÁSÁRHELYI gyűjtésével való összehasonlítás alapján vizsgáltam. Már az első pillanatban igen nagy hasonlóságot találtam VÁSÁRHELYI felsőmérai emlősfauna gyűjtése (1931) és VÉGHELYI esztergomi emlősfauna gyűjtésének összeállítása (1927) között. (L.: Függelék.) Ha az esztergomi gyűjtést a felsőmérai faunával és a strázsa-barlangi leletekkel összehasonlítjuk, azt találjuk, hogy 75%-os a három fauna fedése, nagyobb eltérés a cickányfélék (Soricidae) és a pelefélék (Gliridae) fajszámában van. (Az összehasonlításnál eltekintettem a VÉGHELYI által gyűjtött 9 denevérfajtól, bár ebből is 2 faj mindhárom faunában, 4 faj pedig kettőben szerepel.) összehasonlítva az esztergomi faunát a tipikus sztyeppéi pusztapói faunával, ahol VÁSÁRHELYI (1929) igen gyakorinak mondja a Spalaxot {így Pusztapót a Spalax optimális élőhelyének foghatjuk fel hazai viszonylatban), azt találjuk, hogy a pusztapói 18 faj megtalál21