H. Szilasi Ágota - Várkonyi Péter - Bujdosné Pap Györgyi - Császi Irén (szerk.): Agria 51. (Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2018)
Paládi-Kovács Attila: Bakó Ferenc, a népi építészet kutatója
vékenységével.”64 65 A kőoszlopos tornác terjedése elsősorban a ház udvari homlokzatára hatott, annak megjelenését „emelte meg”. A kőben szegény alföldi települések szükségletére főként a demjéni kőfejtő és kőfaragó központ dolgozott. A demjéni kőbányát az egri püspökség a 18. század elejétől használta építőkő kitermelésére. Ebben a faluban 1800 körül már parasztházak és gazdasági épületek is épültek kőből. A helyi kőfaragók kő ablakkeretet, ajtókeretet szállítottak Dormándra, Besenyőtelekre, Kömlőre, Tiszanánára, főként köznemesi és tehetős paraszti megrendelők számára. A megrendelői igény valószínűleg a helyi templomok építése idején és azt követően jelent meg, az ott dolgozó kőfaragók, kőművesek hatására.6'’ A kőfal Nógrád, Dél-Gömör, Észak-Heves falvaiban a 18. században elsősorban a nemesi, a kuri- ális és az uradalmi épületek sajátja volt. A 19. század első felében a Bükk-hegységtől északra Borsodban is csak szórványosan fordultak elő kőből épült lakóházak. Elterjedt vélekedés szerint a jobbágyság kőépítkezését az gátolta, hogy a 15. században nemesi udvarházak építéséhez is királyi engedélyt kellett kérni. Ennél valószínűbb magyarázat, hogy a kő kitermelése, szállítása, faragása és a kőfalak építése több szakértelmet kívánt, mint a földből, fából készült falazatoké. A kőműves és a kőfaragó 64 Bakó 1970-71.354-355. 65 Bakó 1970-71.355-356. 61 8. kép Barlanglakás „ámbitusa”, Noszvaj, 1960 (fotó: Bakó Ferenc - Dl V Fotóadattár 8741)
