H. Szilasi Ágota - Várkonyi Péter - Bujdosné Pap Györgyi - Császi Irén (szerk.): Agria 51. (Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2018)
Kis magyar néprajz - Bakó Ferenc a Magyar Rádióban Összeállította: Zábrátzky Éva
tékenyen hatottak egyes íalvak utcaképére - a régi utcákon vagy falurészeken - ahol évtizedeken át maguk a házak sem változtak. 1910-ben hazánk alföldi tájain a náddal és zsúppal fedett házak az összesnek több, mint felét tették ki, de 1970-ben ez a kategória már annyira jelentéktelen volt, hogy a statisztikai felvétel meg sem említette. A tetőfedő anyagok történetét csak az utóbbi két-három évszázadban ismerjük. Első ismereteink nem is parasztházakra, hanem falusi templomokra vonatkoznak, de hozzájuk lehet viszonyítani a népi gyakorlatot is. A 18. század első felében néhány Tisza menti falu templomát nád fedte, bár irtott a falak már kőből voltak. A század közepén nem egy nemesi kúria nádfedésű volt, de a városokban már korábban korszerű anyagokat akartak alkalmazni. Eger magisztrátusa a 18. század elején tiltja a náddal vagy zsúppal fedést, de ennek nem lehetett foganatja, mert 1770 körül megismétlik a tilalmat. Sőt, 1820 táján a tűzkárt szenvedett házak összeírásából az tűnik ki, hogy 10 házból 3 zsúppal, 3 náddal és 4 ház zsindellyel volt fedve. Helytörténetíróink szerint ezek a viszonyok a rendeletek nyomán annyira nem változtak meg, hogy 1890 körül újra tiltani kellett a nád és a zsúp használatát. A 18. században - és valószínűleg korábban is - a nád értékesebb volt, mint a zsúp. Azokon a tájakon, ahol vadon megtermett, a földesúr saját használatára sajátította ki, valószínűleg azért, mert nem volt elegendő rozs-szalma. A Tárná menti Sírok határában nagy kiterjedésű nádasok voltak, és a két, erre jogosult földesúr egész csatákat vívott a nád learatásáért. A vizenyős, sík vidékeken bőven volt nád, és bárki könnyebben hozzájuthatott. Az építőanyagok 1765. évi igénylésében és kiutalásában Eger környékén azért nem szerepel a nád, mert mindenki vághatta és ugyanakkor az intenzív földművelés már elegendő rozs-szalmát produkált. A modern statisztikai felmérések nem adnak lehetőséget arra, hogy elkülönítsük egymástól a nád és a zsúp használatát, ezek egy közös rovatban szerepelnek. Megállapítható azonban, hogy a múlt század derekától kezdve a nád alkalmazása az alföldi tájakra jellemző, a hegyvidéken csak a szélesebb folyóvölgyek környékén volt túlsúlyban a zsúp mellett. A két anyagfelhasználásának kétféle módját ismerjük, a nádat és ritkábban a szalmát is teregették és egy nádverő vagy zsúpverő nevű eszközzel felverték, azaz az eresztől felfelé ütögetve egyenesre, simára verték, majd lekötözték. A felverés technikáját azokon a tájakon alkalmazták, ahol a nádtető volt az általánosan használt héjazat, tehát az Alföld és az északi hegyvidék találkozásánál, Eszak-Dunántúlon és az Alföld egyes déli részein. A másik módszert, a kötést csupán szalmatető készítésére használták. Minthogy ez az eljárás volt a gyakoribb, többféle kötésmód és fedésforma alakult ki és terjedt el országszerte. Megállapítható, hogy századunkban ez utóbbi maradt el hamarabb és a viszonylag újabb zsúptetők teregetéssel, felveréssel készültek. A nád és a zsúp mellett nem jelentéktelen a zsindely sem, amiről elmondható, hogy inkább a jómódú falusi családok és a közintézmények tetőfedő anyaga volt. Előállítása igen korán elkezdődhetett, mert pl. a 15-16. században az egri várszékesegyházat is így fedték. Úgy tűnik, hogy a középkor óta a zsindelyt is az uradalmak üzemszervezetének keretei között termelték ki, hasonlóan a terméskő palához, amit a Bükk hegységben bányásztak és megfaragva az egri püspöki uradalom területén használtak fel. (1985) A boldoganya, mint a palóc ház középoszlopa Múlt századi néprajzi leírások hívták fel a figyelmet arra, hogy némely vidéken a parasztházak nagyszobájában a mestergerendát oszlop tartja, melynek a nép különböző neveit és funkcióit ismeri. A középoszlop előfordulási helye a szlavóniai magyar sziget, a Nagy-Alföld és főként Eszak-Magyarország, de feljegyzések 300 évvel ezelőtt erdélyi udvarházakban is megemlítik. A legtöbb adat tehát Eszak-Magyarországról származik, mégpedig azzal a megjegyzéssel, hogy ez a „palóc módra való építkezés” egyik fő jellemzője. Mai ismereteink szerint is a középoszlop legsűrűbben a Felföld falvaiban volt használatos, ami egyrészt az északi népi műveltség jellegének, másrészt e nép ha- 184
