Bujdosné Pap Györgyi - Császi Irén (szerk.): Agria 48. (Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2013)
Karlócai Mariann: Hogy jön létre egy játékgyűjtemény a 20. század második felében?
Egy barátnőmnek, Vadas Zoltánnénak meséltem a terveimről. A Kapás utca 36. szám alatti Úttörőházban szerzett egy helyiséget, ahol két és fél hétig voltak láthatók a játékok. Három zárt vitrinbe tettük a kölcsönkapott játékokat, és izgatottan vártuk a látogatók reagálását. Nem tudtuk túl széles körben felhívni a figyelmet erre a mini kiállításra, de így is meglepően sokan jöttek el, és írták be véleményüket a vendégkönyvbe. Várakozáson felüli volt a siker. Hírt adott három újság, riport készült a Rádióban és a Televízióban is. Január 30-án a megismert szakemberekkel értekezletet tartottunk, ahol a további lépéseket tárgyaltuk meg. Még ebben az évben nyílt meg a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében egy nagy játékkiállítás, melyet Moskovszky Éva rendezett, aki a helyi régészeti könyvtárban dolgozott. Lelkesen segítettünk neki, és a kölcsönkapott játékokat itt is kiállítottuk. Ezeket a kiállítás bezárása után visszaadtam a tulajdonosaiknak. Állandó játékkiállítás nem fért bele a múzeum profiljába. Egyik szállításkor a taxisofőr kérdésére megmondtam, hogy játékkiállítás készül. Megígérte, hogy meg fogja nézni, pedig soha életében nem járt még múzeumban. Lökést adtak szavai, és kampányba fogtam, hogy Budapesten is legyen állandó kiállítása a játékoknak. A Pedagógiai Múzeum és Könyvtár igazgatójának felhívtam a figyelmét, hogy az Orsó utcában, egy megszűnőben lévő orvosi rendelő helyére - mely három szobából áll - lehetne játékokat elhelyezni. Taxival szálltak ki a Honvéd utcából, és megállapították, hogy „nagyon messze van”. Saját játékgyűjtemény létrehozását nem tervezték. Miután nem sikerült állami múzeumi hátteret találni elhatároztam, hogy magam fogom összegyűjteni és megmenteni, ami még fellelhető. Ekkor még bátran kérdeztem embereket, hirdettem újságokban, megszólítottam sokszor idegeneket, hogy maradt-e háború előtti időkből játékszerük. Sok történetet kellett végighallgatnom, hogy mi mindenük volt gyerekkorukban, de megérte, mert a végén megtudtam, hogy még van egy vasaló, egy baba vagy egy társasjáték. Legtöbben ingyen és örömmel ajánlották fel tárgyaikat gyűjteményem céljára. Sopronban becsöngettem több házba. Egy nagymama elmondta, hogy féltve őrzött társasjátékát az unokák semmibe veszik, hiába őrizte évtizedeken át és boldoggá tettem azzal, hogy a dobozt nekem adhatta ahol tudta, hogy megmarad, és megbecsült darabja lesz a játékgyüjteménynek. Nagy élvezettel vettem részt a lomtalanításokon. Akkor még sok értékes dolgot lehetett szerezni, és kultúremberek vettek részt a „kincskeresésben”. Több mindent szereztem így, például egy nagy várat. Miután kikutattam, hogy abban a házban kitől eredhet a vár, pár nap múlva elmentem hozzájuk, és nagyon kedvesen meséltek a gyerekkorukról. A hiányzó katonák után érdeklődve kisült, hogy a 176
