B. Gál Edit – Veres Gábor szerk.: Agria 47. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2011)

Varga Zoltán: A Kárpát-medence filogeográfiája - rövid összegzés

több, eltérő génállományt! és földrajzi eredetű népességre tagolódnak (Arntzen & Wallis 1999; Santucci et ai 1998; Hewitt 2001, 2004; Seddon et al. 2001), bizo­nyítva a mediterrán refugiumok korábban taxonómiai érvek alapján posztulált finomabb, másodlagos tagolódását (Reinig 1950; de Lattin 1949, 1957, 1967). Kitűnt az is, hogy számos fajnál az európai népességeik kialakulásában a kon­tinentális eurázsiai térségből származó populációk is jelentős szerepűek voltak, több emlős-, madár- és lepkefaj esetében (Taberlet & Bouvet 1994, Nève 1996; Taberlet et al. 1998; Schmitt & Seitz 2001 a, b; Stewart & Lister 2001; Sommer & Nadachowski 2006; Saarma 2007; Schmitt et al. 2007; Valdiosera et al. 2007; Stewart et al. 2010), megerősítve azt a megállapítást (Varga 1977, 2010; Schmitt & Hewitt 2004; Schmitt & Varga 2009), hogy számos boreo-montán faj sajátos, diszjunkt európai elterjedési és taxonómiai struktúrája a korábban feltételezett (de Lattin 1957, 1964, 1967) posztglaciális „szibériai" bevándorlásra csak részben ve­zethető vissza. Ezeknek a fajoknak a mediterrán félszigetek északi részeinek hegy­vidékein is önálló, extramediterrán fennmaradási-szétterjedési gócterületei voltak, mai areájuk tehát policentrikus szerkezetű (1. ábra). A molekuláris filogeográfiai vizsgálatok bizonyították be a pleisztocén klíma­ciklusok és a fajképződési folyamatok szoros kapcsolatát, megmutatva, hogy a ge­netikai diverzitás és a faj-diverzitás gócterületei nagyrészt átfedők. Különösen vi­lágosan nyilvánul meg ez a szabályszerűség az európai erdőalkotó fák genetikai variabilitásában. A legtöbb lombosfa-faj, különösen a hullótermésűek, leginkább differenciált populációi a mediterrán régióban vannak. A legmagasabb genetikai változatosságú populációk viszont ettől a klímaövtől északra találhatók, a külön­böző fennmaradási területekről szétáramló populációk közti keveredés következ­tében (Petit et al. 2003: „ Glacial réfugia: hot spot s hut not melting pots of genetic diversity"). Ezek a vizsgálatok világítottak rá, hogy az európai biodiverzitás szer­kezetének alapvető komponensei: (i) a mediterrán térség félszigetei, mint fő endemizmus-gócterületek, (ii) az extramediterrán refugiumok, mint az északi irányba terjeszkedés fő gócterületei, (iii) a változatos domborzatú déli-középeuró­pai térség, mint pl. a Kárpát-medence zóna-átmenetei (zono-ökotonok), mint a kü­lönböző eredetű sokféleség halmozódási területei és (ÍV) a magashegységi sziget­faunák, mint jelenleg refugiális helyzetű elterjedési típus. A modern paleoökológiai és a filogeográfiai kutatási eredményeknek köszön­hető számos korábbi „dogma" megdőlése. Elterjedt felfogás szerint a Würm elje­gesedés maximuma idején a Pireneusoktól, Alpoktól és Kárpátoktól E-ra egyönte­tűen periglaciális tundra uralkodott. Ez a felfogás tévesnek bizonyult. Ilyen öko­szisztéma nem tarthatta volna el a nagytestű legelő állatok tömegeit. A mai felfogás szerint ez a „mamut-sztyep" a mai D-szibériai-E-mongóliai rétsztyepek­hez hasonló magas produktivitású ökoszisztéma volt. Területén ún. nem-analóg állategyüttesek jöttek létre, melyekben együtt voltak a tundrái, a hidegsztyep-lakó,

Next

/
Thumbnails
Contents