Agria 43. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2007)

Oroszi Sándor: A hatod közbirtokosság jegyzőkönyvei

mást sem vevő nyolcadik pásztort - hivatkozva egy 1851. évi bizottsági határozatra - 12 frt-ra büntették meg. Végül megjegyezzük, hogy ahogyan a gondnok, úgy a pásztorok is hozzájuthattak az előnyökhöz, netán természetben történő fizetés(kiegészítés)hez. Például 1867-ben két pásztor fizetésként kaszálóhely átengedését kérte. Azt azonban nem tudták megfelelően hasznosítani, mert a „hely a tsordáknak igen útjokba esett, hogy tsak majdnem mind az egész termést a bojgó marhák megették". így a fizetést utólag, készpénzben kérték, s a közgyűlés a 6-6 frt-nyi bért meg is szavazta. Számadások A közös birtok legfontosabb ügye, évente megtárgyalandó feladata a Hatod pénzügyi helyzete volt. Ennek ellenére találunk olyan évet, például 1859-et, amikor ettől eltekintettek, azt a következő esztendőre halasztották. Ha egy átlagos időszakot, például 1867-68-at vizsgálunk meg, akkor azt látjuk, hogy a vezérelv mindenhol a takarékosság, a kiadás lehető legkisebb szintre történő lefaragása volt. Az említett évet 120,50 frt maradvánnyal kezdték, amelyhez mintegy 550 frt-os széna(kaszálóhely-)értékesítési bevétel jött. Ebből fizették az adót (kb. 340 frt) és az alkalmazottak tiszteletdíját. Az idézett időszakban az összes kiadásuk 559,33 frt, míg a bevételük (a kasszában lévő induló összeggel) 672,14 frt volt. így a következő évet 112,81 frt-tal kezdték. Érdekes és a hosszabb távon történő gazdálkodás szem előtt tartásának bizonyítéka, hogy a számadást vizsgáló gyűlésen kimondták: a közlegelőből csak annyi helyet osztanak ki a legelő- és kaszálóhelynek - „régi szokás szerint" -, „amennyi a költségek fedezésére elegendő lesz". Tehát általában nem törekedtek nagyobb jövedelemre, netalán komolyabb nyereségre. Ennek nem mond ellent, hogy amikor a fűtermést különösen sokan dézsmálták, például 1854-ben, akkor a büntetésekből befolyó pénzt a községek közötti kiosztásra tervezték (60-60 rajnai frt-ot). Egy következő gyűlésen azonban mégis úgy döntöttek, hogy a büntetési tételeket engedik lejjebb, mert a falvak nincsenek rászorulva ilyen „osztalékra". A másik irányú, azaz a hozzájárulás, a birtokostársak anyagi áldozatvállalása az először 1869-ben felvetődött felosztás után lépett elő kényszerré. A korábbi, kiegyensúlyozott gazdálkodást ugyanis ügyvédi és mérnöki díjak, sőt illetéki kiadások, a tisztségviselők „városjárásának" napidíjai terhelték. A sokszor azonnali kifizetésekre a kasszában lévő pénz nem is volt elegendő, úgyhogy a birtokosság 1877-ben „ügyvéd tekint[etes] Kümle Josef úrtól" 300 frt-nyi kölcsönt vett fel. A visszafizetésre és egyéb kiadásokra a hat közösségre 100-100 frt-nyi hozzájárulást vetettek ki. Sőt a helyzet olyan komoly volt, hogy a befizetésre 15 napos határidőt szabtak ki - a nem fizető községnek pedig végrehajtási procedúrát helyeztek kilátásba. Az összeget ráadásul még ugyanezen 60