Agria 43. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2007)
Szilágyi Miklós: Adalékok a háziállatok időleges hasznosításának jogszokásaihoz
A történeti forrásokból vett, de publikált „esetleírásokat"- így Bellon Tibor nagykunsági, 14 a magam gyomai közlését 15 vagy Bencsik János 1835-ös békéscsabai adatát 16 - szükségtelen ugyanilyen részletességgel idéznem, elegendő az általánosítható tanulságuk megfogalmazása. Ami aligha lehet más, mint annak konstatálása, hogy bár eléggé általánosnak látszik Alföld-szerte a vonómarhák kiteleltetéséért a hosszabb-rövidebb ideig tartó „használatra" való átengedés (hozzá kell tennem: az inkább „naturáliával", mint pénzzel fizetés mellett), az igázásra használhatás mértékére (azaz: a tartás és a használat időtartamára, illetve a kiteleltetett állatok s az ennek fejében használatra átengedettek arányszámára), és feltételeinek részleteire nem lehet egyértelműen következtetni az eddig ismert adatokból. Talán azért nem, mert a teleltetési megállapodások egy része - lévén, hogy az egyik fél kényszerhelyzetben, a másik túlontúl előnyös alku-pozícióban volt - utólag okkal-joggal „méltánytalannak" minősíttetett, s éppen ezeket a be nem tartott, jogi eszközökkel könnyen megtámadható egyezségeket őrizték meg forrásaink. Ennek ellenére sem látom reménytelennek, hogy „még több" archivális adat megismerése után alkalmasint rálelhetünk azokra a hagyományos normákra, melyekhez a feudalizmuskori parasztgazdák, bármennyire nem-méltányos: a kényszer-helyzet befolyásának kitett alkujuk során igazodhattak - igazodniuk kellett! Valószínűsítem, hogy a kiteleltetés időtartamát még kötelezően meg kellett toldania a segítségre szorulónak hosszabbrövidebb időtartamú használat megengedésével. Ezt az időtartamot a kényszerhelyzet által motivált „ravaszkodó": látszólag a másik fél számára előnyös alku során alakították ki - talán ezért van, hogy amikor a szóbeli per során az eredeti egyezségüket felidézik, némi bizonytalanság-hezitálás jellemzi a feleket, s homályban marad: vajon szóba került-e a teleltetendő állatok rossz állapota, illetve a vállalkozás nem kellő megalapozottsága. Az archivális források ilyen szórványadataira azonban - az értelmezés nehézségei ellenére - már csak azért is rá vagyunk utalva, mert a recens információk vajmi keveset segítenek a következtetésekben. Csak néhány bizonytalan hitelű és a körülményeket nem részletező néprajzi közlés említi az igás állatok (inkább a lovak, mint az ökrök) tartás fejében használatra való átengedését, 17 14 BELLON Tibor 1996: 223-226. 15 SZILÁGYI Miklós 1977: 618. 16 BENCSIK János 1993: 303. 17 Pl. a tápai (Csongrád m.) népi jogszokás-gyűjtés említi, hogy szokás volt takarmányszűke idején lovat átengedni: a tartást vállaló egész télen fuvarozhatott vele, de ki volt kötve, hogy mennyi fuvart vehet igénybe a ló gazdája (KŐHEGYI Mihály-NAGY JANKA Teodóra 1995. 237-238.; ugyanígy: BÖRCSÖK Vince 1971 253-254.); a Békés megyei Orosházán hasonlóan, bár ritkán fordult elő ez a megoldás (HAJDÚ Mihály-KOVÁCS Ferenc 1965. 481.) - A szó szoros értelmében, nem jelentett hasznosítást a Tiszapolgáron szokásos borjú-tartás. A tanyákon a 3-4 saját tehén mellé, 4-5 borjút volt szokás tartásra vállalni. A tartásért nyaranként 50 kg szemes termény - többnyire árpa - volt a bér. A falubeliek szívesen adták, mert jobban gondját viselték, mint a gulyán és „ólban háltak" (BENCSIK János 1972-1974. 34.). 167
