Agria 42. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2006)

Kapros Márta: „A palóc kézimunkák sikere”. Adatok a népművészet felfedezéséhez Nógrádból

lágháború közötti politikai légkör kedvezett a magyar népművészet iránti érdeklődésnek. Párhuzamosan a szociális gondok enyhítésére irányuló törekvés pedig a szervezett háziipari tevékenység felkarolásának. Nyilván nem volt közömbös, hogy a helyi hagyományok milyen fogódzókat kínálnak. Mégsem feltétlenül ez volt a döntő szempont. Az akkor közismert, a népművészet legújabb stílusát képviselő, szerényebb megjelenésű piros-kék Rimóc környéki hímzések nem vehették fel a versenyt a veretes kalotaszegivel, a színpompás matyóval. Érthető viszont a szőttesek előtérbe kerülése, részint a vidék kvalitásos szőttes hagyományai okán, részint amiatt, hogy itt még a kézi szövés többnyire élő gyakorlatára lehetett támaszkodni. A lokális kiválasztást azonban már véletlenek, különböző külső tényezők befolyásolhatták. A szőtteseknél maradva: a mai ismereteink szerint mívesség, esztétikai megformáltság szempontjából leginkább figyelmet érdemlő Órhalom környéki, Karancs vidéki szőttesek nem kerültek az érdeklődés előterébe. Szükség volt elhivatott személyiségekre, olyanokra, akik helyzetüknél fogva hathatósan tehettek is az ügy érdekében. Ilyen meghatározó személyiség volt Nógrádban közel évtizednyi időtartamra Sóldos Béla főispán, aki talált ugyan partnereket elképzeléseihez, a népművészet, háziipar felkarolása azonban nem lett igazán „közügy" Nógrádban. Értelmetlen felvetni a kérdést: hogyan alakul mindez tovább, ha Sóldos változatlanul hivatalban marad, vagy ha a háború közbe nem szól. Az 1940-es évek végén a Szécsényi Házipari és Népművészeti Szövetkezet keretei között újjászerveződött háziipari tevékenység pedig már egy következő „fejezet" témája. Tanulságos lehet viszont annak alaposabb felderítése, hogyan hatott a kívülről jött érdeklődés, a szervezett háziipari tevékenység a vidék két világháború között jobbára még folytonosnak tekinthető paraszti hímzés- és szőtteskultúrájára? Annyi a fentiek alapján is megállapítható, hogy olyan mérvű szétválásról, mint a matyó hímzések esetében történt, nem beszélhetünk. Inkább kölcsönhatásról volt szó: a tulajdonképpen nem túl bőséges új ismeretek szervesen beépültek a hagyományos gyakorlatba, vagy érintetlenül hagyták azt, és feledésbe merültek. Példánk egyben további - bár szerény - megerősítését adja annak, hogy általában a népművészetet szélesebb összefüggéseibe ágyazva érdemes vizsgálni. 150