Agria 41. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2005)

Zábrátzky Éva: A siroki kő felhasználása a XIX–XX. század folyamán

A kőfaragók csak akkor bányásztak, ha a bánya nem tudta biztosítani a kívánt mennyiséget, illetve, ha saját maguknak akarták kiválasztani a követ, annak minősége alapján. A kő szállításához - ha a kőfaragónak nem volt lova, szekere fuvarost fogadott. Lovas kocsikkal fuvaroztatták az elkészült termékeket is. A szekerek kb. 4-5 mázsa kő szállítására voltak alkalmasak. Az utolsó „élen járó bányász" Mata Sándor és Mata Lajos testvérpár volt. A kőfaragók Sirokban a XX. század első felében kiugróan magas volt a kőfaragók száma. Az utolsó, terméskő-megmunkáláshoz értő kőfaragó, Vincze József összesen 32 kőfaragót tudott felsorolni, akiket ő még személyesen is ismert. Ezek az iparosok ellátták a környező falvakat termékeikkel, a siroki kőből készült épületmunkákkal, sírkövekkel, kővályúkkal. A tehetősebb megrendelők számára Budapestről megrendelt anyagból márvány síremlékeket is készítettek. A munkamegosztás területenként történt, minden kőfaragónak megvolt az a falu, ahová dolgozott. Pétervására, Istenmezeje, Párád, Bodony, Recsk, Mátraderecske, Mátraballa, Debrő, Kápolna, Tófalu, Kál, Bükkszenterzsébet, Tarnalelesz, Ivád, Arló, Domahaza településekre szállítottak. A megrendelést úgy szerezték, hogy faluról falura jártak, reklámozva a termékeiket. A XX. század első felében Udvari József kőfaragó kerékpárral 3-4 napon keresztül járta körbe a településeket, megrendeléseket gyűjtve. Ezt többen is megtették, ha a munka fogyni kezdett, különösen az ősztől tavaszig terjedő időszakban. A konkurencia nagy volt, ez ellenségeskedésekhez vezetett, különösen, ha egymás területét nem tisztelték. A népszerű, befutott műhelyekben a mesterek 3-4 segédet is alkalmaztak, de volt olyan is, aki egyedül dolgozott, a család segítségével. A mester a segédeket négyzetméterre, akkordba fizette, ami serkentette a munkavégzés tempóját. Nők is dolgoztak a kőfaragók mellett, ők sírkövek csiszolását, a márvány fényezését végezték. Filccel hordták fel a fényezőt, kénvirágpor és só keverékét. A terméskő és márvány sírkövek csiszolását különböző durvaságú csiszolókövekkel végezték, a durvábbal kezdték, a finomabbal végezték. A festett sírkövek, szentek színezése, a betűk festése, aranyozása is a női munkák közé tartozott. Téli műhellyel a többség nem rendelkezett, általában nyáron dolgoztak. Ezért mondták a kőfaragókra: „Nyári bárók, téli koldusok". Abban az esetben, ha mégis el kellett végezniük a megrendelt munkát télvíz idején, a nyárikonyha szolgálhatott ilyen célra. Az 1970-es években, Bakó Ferenc leírásai szerint kb. 20 magán-kisiparos dolgozott, mellettük mintegy százra becsülte azoknak a számát, akik értettek a kő 306