Agria 40. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2004)

Füvessy Anikó: Átmentett hagyomány a Közép-Tiszavidék népi iparművészetében

A Közép-Tiszavidéken a nép iparművészet mint fogalom és mint gyakorolt tevékenység egyaránt kiemelt szerepet játszik. Talán nem eléggé köztudott, hogy a népi iparművészet kialakulásához vezető úton Györffy István és a művészi és szakmai érvényesülés lehetőségét kereső karcagi Kántor Sándor találkozása tekinthető kiinduló pontnak. Kántor Sándor mestere a Karcagon dolgozó, de szentesi származású Ácsi Kovács János volt, aki inkább az értékesítésben, mint a szakmájában volt tehetséges. Kántor Sándor szabadulása után (1911) a pécsi Zsolnay gyárban dolgozott, majd az Ungvári Állami Agyagipari Szakiskola mesterképző tanfolyamán vett részt. Előbbi helyen a gyors nagyüzemi munkával ismerkedett meg, az utóbbin pedig kémiai és rajzismereteit gyarapította, majd az Osztrák-Magyar Monarchia számos városában megfordult. Csak az I. világháború után nyitott Karcagon önálló műhelyt, ahol a használati edények mellett Zsolnay-formákkal és díszítményekkel próbált magának piacot szerezni. 1925-től rendszeres résztvevője lett a különböző kiállításoknak, vásároknak, ahol tehetségét különböző érmekkel ismerték el. 1927-ben találkozott Györffy Istvánnal, aki a kihalóban lévő füredi fazekasság szépségére hívta fel a figyelmét. Tanulmányozásra tárgyakat is kölcsönzött az ambiciózus mesternek, melyet kezdetben másolt, majd később saját egyéniségéhez alakította a füredi motívumokat. Ezzel tulajdonképpen a népi iparművészet kialakulásához vezető első lépéseket tette meg; azaz egy népművészetileg értékes örökséget formált a vezető néprajztudós szakértő irányítása mellett saját képére. Már a két világháború között számos elismerés, díj kísérte munkásságát, így nem csodálkozhatunk azon, hogy az 1950-es évek elején, mikor a magánipart szövetkezeti keretek közé szorították, neve már ismert volt, s a szövetkezeti mozgalom szervezésébe is bevonták. Némi beleszólási jogot is szerzett az ismertebb népművészeket (fazekasok, faragók, szövők és hímzők) tömörítő, budapesti székhelyű Népművészek Háziipari Szövbetkezetének kialakításában. A szövetkezeteknek másik tipusa bedolgozói rendszerben foglalkoztatta tervezők bevonásával a hímzőket, szövőket, csipkeverőket (női foglalkoztatás), faragókat, gyékény-, csuhé- és fűzvesszőfonókat. Ennek a szövetkezet-típusnak, mely városi vagy területi háziipari szövetkezetnek tekinthető, a szervezése már 1951-től folyamatos volt. A Közép-Tiszavidék alkotói mindkét szövetkezésben részt vettek. A háziipari szövetkezetek megalakulása közben zajlott le a híres győri ankét, mely a népművészet fejlődésének kérdéseivel foglalkozva megállípította, hogy korunk tárgyi népművészete a népi iparművészet. A kormányhoz küldött memorandumuk hatására a Magyar Köztársaság 1953-ban minisztertanácsi határozatot és rendeletet adott ki. Létrehozták a HISZÖV-öt, megalakult a NIT, mely utóbbi egyik fontos feladata a népi iparművészeti alkotások elbírálása lett. Ezt követően alakult meg Kántor Sándor hathatós közreműködésével a Népművészek Háziipari Szövetkezete (1954 kora nyarán). A Kántor-műhely révén (itt dolgozott az 408