Agria 39. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2003)
H. Szilasi Ágota: „Súgott képek”
kicsit még többet jelent -, mint gondolkodó, problémákkal küzdő, érző emberről is. Grecoképei, Zsámbék-képei, akrillal készült portrésorozata és biblikus témájú festményei közel két évtizede ismertek a kiállítás látogatók számára, de ezek a művek egy egészen 2003-ig rejtett-rejtegetett létállapotába engednek bepillantást. Bepillantást, hiszen az ember még önmagát sem ismerheti igazán, hát még - ha ráadásul nem is tolakodó - mást. Első gondolatainkat az emberi kapcsolatok felé terelik e művek, mely kapcsolatok túlságosan bonyolultak, s egyben elkapkodottak, felületesek, fals érzelmektől terhesek napjainkban. Valamint afelé, hogy kortárs művészetünkben milyen helyet foglal el a portré, azaz magyarul arckép-képmás műfaja, s hogy a fotó, a film, és a digitális képrögzítés korszakában egyáltalán milyen állapotban van ez a műfaj. Korszakunkban, amikor egyébként a többségében csinált, értéktelen sztárok és megasztárok tolakodóan mutogatják magukat, és sugározzák felénk elkorcsosult erkölcsüket a médiákban, felvethető az a kérdés, hogy a személyiség, az egyéniség, vagy pusztán csak az egyén valójában hol helyezkedik el az igazán fontos dolgok sorában. Léteznek-e manapság olyan arcok, akiket érdemes megörökíteni egyáltalán, mint ahogy léteztek - mondjuk a XIX. században. A képmás modern korunkban ismét elterjedt műfaja viszonylag közvetlenül tanúskodik az emberi-társadalmi relációkról, s ez az a műfaj, melyet a közönség a legközvetlenebbül méltat, vagy kritizál. Úgy tűnik, a kérdés egyszerű: hasonlít, vagy nem hasonlít modelljére az elkészült mű. A XX. század művészete - amikor a fényképezés megoldotta a hasonlatosság és a maradandóság kérdését - többféle módon közelített az emberi arc ábrázolásához. A kubizmus személytelenségével, egzaktságával szemben az expresszionizmus a túlzásokkal, torzításokkal élve a modell szélsőséges tulajdonságait, legbensőbb szorongásait hozta a felszínre, az újrealizmus pedig kemény társadalmi kritikával, gúnnyal fűszerezte képmásait. Majd a pop-art konzumtermékké silányította nem csak a művet, hanem magát az ábrázolásra kiszemelt személyt is. Miután mi itt Magyarországon túléltünk egy nyíltan egyéniségellenes 50 évet, s amikor sokan, épp hogy felocsúdva, még csak keressük valós önmagunkat -, a kérdés ma az, hogy milyen is ennek a műfajnak az állapota, és, hogy tulajdonképpen milyenek azok az emberek, akik bekerülhetnek egy művészi szubjektívarcképcsarnokba. Mész az utcán, s látod, hogy valójában nincs is közöd a szembejövőkhöz. Nézed a fiatalokat, és nem érted őket, de kíváncsi vagy milyen lesz a jövőjük. Látod az öregeket és eltöprengsz rajta, milyen lehetett az életük. 76 Kiket bántottak, kiket szeretettek, s kik szerették őket. Esendő voltukban magadra, valaha volt- és valamikor lesz-magadra ismersz - és rájössz, hogy valójában cinikus, gunyoros állarcod mögül megértő együttérzéssel nézed hiányosságaikat. Hiszen ilyen vagy te is. Ezek után evidenssé válhat számunkra, hogy ezek a pellengérre állított arcképek nem is az ábrázoltról szólnak, hanem a velük szembehelyezkedő vagy azonosuló, vagy regisztrálóan-közönyös létrehozójukról. Létrehozójukról, hiszen e portrék nem úgy képmások, hogy naturálisan le van festve valaki. A fejek, vagy az olykor végtagokkal is ellátott „arctestek-testarcok" nem konkrét személyek. Ezek teremtett figurák, és a Nagy B. István közelítésmódjában már megszokott, rájuk tapadt jellemvonások, karakterek, lelkiállapotok megtestesítői csupán. Néhányuk talán valóságos személy, mégis végső megjelenésükben távolságból szemlélt, hétköznapi viszonylataikból kiszabadított, általánosított karakterekké változnak, hogy képesek legyenek ezeket a rájuk tapadt, jelszerűvé vált elemeket hordozni. Van köztük olyan, amely éppen 76 Nagy B. István 2003. április 9-én Egerben megrendezett kiállításán voltak láthatóak ezek a porték, mely kiállításnak címe: Fiatalság öregség volt. 500
