Agria 39. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2003)

H. Szilasi Ágota: „Súgott képek”

dett válni, egyre inkább rembrandti vonatkozásokkal átitatott önarcképpé alakult. Már nem csak a magyar kultúráról szól, hanem a művészről magáról, és még sokan másokról is, az épületnek azzal a többszörös kettősségével együtt, hogy méreteiben megfoghatatlan, nehezen állapítható meg nagy-e, vagy kicsi, illetve hogy egyik vonatkozásában hasznavehetetlen, mert összeomlott, másik minőségében pedig nagyon is áll, felidéz, emlékeztet, figyelmeztet és még sok mindent kifejez - „hiányaival lett tökéletes, rongálódásával gazdagodott. "

70 Mostanában egyre vonzóbbá és otthonosabbá vált számára ez az önvizsgálatra lehetőséget adó téma, mindig van munka alatt egy-két Zsámbék-kép. Mára általánossá vált, hogy a kép színei a természeti motívumtól teljesen függetlenek, így az egyes darabok sokkal inkább a színek viselkedésének, különböző árnyalataiban és kontrasztviszonyaiban megmutatkozó kifejezőerejének, fényfelvevő képességének színterei. Tehát ezek úgy Zsámbékok, mint ahogy Monet fény és szín-kavalkádjaihoz - fény színeihez - képest a rouen-i katedrális? Tehát ürügy lenne csupán? Alkotás közben Nagy B. István sohasem fogalmazta meg, inkább csak utólag szűrődik ki a több-kevesebb egyszínűségből, hogy akkor tartja igaznak képeit, ha azokban a fény szólal meg, és ha a kék a sárga... az sokkal több, mint pusztán egy szín, - akkor ha elmondható róluk, hogy azok „az egyszínüségek felizzó fénytartományai"

11

. A „Zsámbék-önarcképek" mellett az „Arcképcsarnok"

72 sorozat darabjai keltenek lüktető ritmust életművében. Velük kapcsolatban felvethető a kérdés, hogy európai kultúránk többévezredes történelme során - hol felerősödve, hol elhalkulva -, miért is volt a portréfestészet olyan kiemelt műfaja a képzőművészetnek. Az emberképmások viszonylag közvetlenül tanúskodnak az emberi relációkról, így nem csupán művészettörténeti, esztétikai, hanem szociológiai, pszichológiai... megközelítést is igényelnek. Egy tágabb viszonylatba helyezve azonban a portré az a képzőművészeti műfaj, amelyet földhöz ragadt létünk legmegrendítőbb próbálkozásaként, keserű valóságaként, kell értékelnünk, mely az elmúlással folytatott évezredes küzdelmünk lenyomataként jelentkezett minden korban. Hiszen a mulandóság arra ösztönözte az embereket, hogy földi életüknek valami látható nyomát hagyják itt maguk után, így a képmás maradandóságában bízva mindig is igyekeztünk a teljes fizikai megsemmisüléssel dacolni. - A festett vagy mintázott képmás nem változik; ha vannak, akik megőrzik, akár évezredekig megmaradhat, magába zárva nem csak az ábrázolt, hanem az alkotó egyéniségét, valamint koruk számtalan jellemzőjét. Nagy B. István portréinak egy része valós személyekről készült, mégis a teljesen kész képek igyekeznek a konkrétság felől egy olyan állapot felé, ahol inkább a rájuk tapadt jellemvonásokat, karaktereket, lelkiállapotokat, sorsokat hordozzák. Van olyan, amelyik csak fej-formájú, van olyan, amelyiknek az alkatrészei alig látszanak, van olyan, hol a cím adja meg a karakter végső teljességét, majd a több síkból, több elemből összeépített, képtartozékként működő festett keret fejezi be a témát. E fejek megfogalmazásánál úgy érzi, hogy nagyobb a veszélye annak, hogy elrontja a képet, ha saját magát közvetlenül beleengedi, mégis vannak olyanok, amelyeken egy létező személy portrészerűségét az általánosított vonásokon felül mégis szeretné megtartani. „Egyszerűen nincs szívem kivonni az adott személy portréjellegét, de ugyanakkor érzem azt, hogy így ebből nem lesz az a fajta kép, amit ennek a sorozatnak az alapvető és jó darabjai képviselnek... vagyis, hogy a portréságon túl 70 LOSONCI Miklós 1974.36. 71 Beszélgetés Nagy B. Istvánnal 2001. május 17. 72 Az „Arcképcsarnok" sorozat jelenleg 23 db műből áll. 497