Agria 38. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2002)

Löffler Erzsébet: Egyházi gyűjtemények és múzeumok Heves megyében

lyéről átkerülve megmaradt, a kiállítási anyag jelentősebb része azonban elsősorban a XVIII. századot, kisebb része a XIX. és a XX. századot reprezentálja, ez utóbbiak azonban kevés kivételtől eltekintve, már korántsem olyan igényes műalkotások, mint a XVin. századból származó remekművek. Az ötvöstárgyak esetében jól azonosítható a készítő műhely, valamint a készítés legalább körülbelüli időpontja. A főként osztrák műhelyekből kikerülő liturgikus tárgyak legtöbbje művészettörténeti értékén kívül jelentős történeti értékkel is rendelkezik, sok esetben ismert a megrendelő, a használó személye, a használat helye és egyéb körülményei. Ez annak köszönhető, hogy a műtárgyak nem járták meg azt a szokásos utat, ami egyébként nagyon gyakori: nem kerültek sem a magán, sem az intézményesített kereskedelem sodrába, hanem gyakorlatilag eredeti használati helyükön maradtak meg. A tárgyak sok esetben az ugyancsak a főegyházmegye birtokában lévő festményeken is felismerhetők, néhány esetben levéltári anyagunk segítségével dokumentálható a megrendelés, illetve a vásárlás ténye is, így általánosságban elmondható, hogy az esetek jelentős részében lényegesen több információval rendelkezünk a tárgyak történetét, sorsát illetően, mint más múzeumok. A gyűjteményt természetesen mind a mai napig gyarapítjuk, részben ajándékozás, részben vásárlás útján. Az újonnan bekerülő tárgyak esetében ez az előnyös lehetőség már nem mindig áll rendelkezésünkre, ugyanazokkal a nehézségekkel kell megküzdenünk az agyag keletkezésére, használatának történetére vonatkozó kutatásaink során, mint minden más, hasonló gyűjtőtevékenységgel foglalkozó múzeumnak. Sajátosságaink közül említésre méltó még, hogy maga az érseki palota olyan történelmi enteriőrökkel rendelkezik, amely maguk is érdemesek megőrzésre, és az ott elhelyezett tárgyak a fokozott védelemre. Ennek érdekében az érseki palotában elhelyezett berendezés is nyilvántartásunkba került, ez sokrétű és nehéz feladat elé állít bennünket. Ennek elsődleges oka, hogy számos, úgynevezett apróbb tárgy van - úgymint porcelán és üveg étkészletek, ezüst evőeszközök, dísztárgyak, stb. - amelyeknek a nyilvántartási számmal való megjelölése egyrészt lehetetlen, másrészt az esetleges törések követhetetlenek. A bútorzat, a szőnyegek és a festmények esetében egyszerűbb a helyzet, de meg kell jegyezni, hogy a szőnyegek esetében az ugyan kíméletes, de mégis állandó használat miatt olyan állapotváltozások következhetnek és következnek is be, ami igen ritka a múzeumi gyakorlatban, és nehéz és körülményes a folyamatos regisztráció, az esetleges selejtezés. Ezzel a témával kapcsolatban felvetődik még egy érdekes kérdés. Éspedig az, hogy húzható meg a határ a műtárgy és az értékes iparművészeti alkotás, a drága üveg és porcelán között, hiszen ilyen típusú tárgyak akár tömegesen is előfordulnak nagyon sok háztartásban - természetesen mindenfajta nyilvántartás nélkül. Nem minden esetben lehet a szokásos kritériumot sem alkalmazni, hogy tudni illik egy százéves tárgy már mindenképpen „muzeálisnak" tekinthető. 81