Agria 36. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2000)

Petercsák Tivadar: Paraszti közbirtokosságok, legeltetési társulatok Heves megyében

nemesek, az úrbéresek és a zsellérek egymáshoz nagyon hasonló elvek szerint, de elkülönülten szerveződő közbirtokossága. Ezek a testületek lényegében meghosszabbították és konzerválták a feudalizmus korában a faluközösségen belül kialakult nemes-jobbágy-zsellér rétegződést még akkor is, amikor ennek már tényleges vagyoni alapja alig volt.

154 A XIX. század végétől követhetjük nyomon a Heves megyei paraszti közbirtokosságok létrejöttét, szervezeti kereteit és működésük mindennapi gyakorlatát. Az 1894. évi XII. te. alapján megalakult gazdatestületek, úrbéres gazdaközösségek, közbirtokosságok az 1913. évi X. te. hatására általában az 1920-as, 1930-as években alakultak át legeltetési társulatokká. A volt úrbéresek közbirtokosságai mellett Heves megyében az 1870-es, 1940-es évek között történt közös szántóföld- és legelővásárlások hatására jöttek létre a paraszti társaságok, társgazdaságok, amelyek az úrbéresek gazdasági közösségeihez hasonló módon működtek. E közösségek fontos gazdasági funkcióval rendelkeztek a falvak életében. A kisparaszti gazdaságok működését koordinálták oly módon, hogy szabályozták az osztatlanul közösen birtokolt legelők használatát, gondoskodtak az állagmegőrzésükről és a legeltetés rendjéről. A szervezet tagjai a közös legelőből a birtokuk arányában járó illetőség, legelőjog alapján részesedtek, s annak megfelelően hajthatták ki állataikat és vettek részt a legelőterület tisztításában, illetve járultak hozzá a közös vagyon (legelő, istállók, apaállatok stb.) gyarapításához és részesedtek a közösség hasznából. A jogosultság számontartásáért a vezetőség {elnök, gazda, pénztárnok, jegyző) tartozott felelősséggel. A legfontosabb ügyekben (pásztorfogadás, a pásztorbér megállapítása, tenyészállat-vásárlás, legelőrendtartás, beruházások, egyes haszonvételek bérbeadása) a közgyűlés határozott. A legelőnek és tartozékainak (pl. a kutaknak, épületeknek) a karbantartását, illetve a közös rétek kaszálását, a széna betakarítását rendszerint közmunkában végezték el a gazdák, és az ebben való részvétel mindenki számára kötelező volt. A közbirtokosságok a közgyűlés által jóváhagyott éves költségvetés szerint működtek. A kiadások között a legfontosabb tételek az adók, a legelő és erdő fenntartása, a tenyészállatok beszerzése és takarmányozása, az alkalmazottak és a tisztségviselők díjazása volt. Ezek fedezetéül a legelő- és tenyészállat-használati díjak, a közös erdő fájából történt értékesítés, a vadászati jog bérbeadása, a kő- és homokbányák üzemeltetése és a kovácsműhely bérbeadása szolgált. Amennyiben a kiadásokhoz szükséges fedezetben hiány mutatkozott, a közbirtokosságok a legelőilletőség arányában történő járulék kivetését alkalmazta. A Heves megyei gazdasági közösségek belső szabályzatai a több évszázados népi szokásjog hagyományainak a megtartásával egyrészt korlátokat jelentettek az érintett birtokosok számára, másrészt rugalmasan alkalmazkodtak a helyi és az országos törvények által megszabott körülményekhez. Működésük során egyszerre érvényesült a belső autonómia és a rendszeres közösségi kontroll. Az önkormányzati alapon működő testületek összekötő kapcsot jelentettek a felügyeletet biztosító hivatalok és a község politikai vezetése, valamint a legelőt használó közbirtokossági tagok között. IRODALOM BALOGH István 1994 Szőlőskert-, legelő- és erdőbirtokosságok 1850-1950 között. In: Parasztkultúra, populáris kultúra és a központi irányítás. (Szerk.: Kisbán Eszter) Budapest. 25-33. 154 Vö: SZABÓ László 1989. 358-361., 1986. 485-^87.; SZILÁGYI Miklós 2000. 564. 274