Agria 35. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1999)

H. Szilasi Ágota: Képpé formálódó poézis – és más egyebek. Az akvarellről az ezredvégen az egri Akvarell Biennálék tükrében

várgott a neoavantgarde, s rövid időre hivatalos művészetté vált. Ez az időszak a biennálék életében is fellendülést jelentett, hiszen az akkor még nem létező piac visszaszorító, káoszt teremtő, hamisan mérő, de a kortárs művészet irányában amúgy is szinte teljesen érdektelen hatásai nem érvényesültek, de az állami anyagi háttér még rendelkezésre állt. így mind a díjak esetében, mind az előbukkanó mecénások tekintetében, és főleg a múzeum képzőművészeti gyűjteményének gyarapodása terén, igen jó időszaknak számított. Ennek az újabb változásnak az érzetét támasztja alá az a tény is, hogy a tizedik, jubileumi kiállításra közel 200 alkotó jelentkezett munkáival,

177 s közülük 108-an ki is állíthatták alkotásaikat. S ezt az állapotot szintén érzi a kritika - bár megmagyarázni érthetően még nem tudja, amikor azt írja, hogy: „A műfajjá néhány jelentós alkotója nincs itt. " - „Viszont olyan 'új raj' is bemutatkozik, fiatalok, akik gondolataikkal, készségeikkel, munkáikkal változatosabbá teszik a körképet, és a műfajban bizonyos hangsúlyeltolódásokat okoznak"

118 A politikai változások természetesen az akvarell biennálét sem hagyták érintetlenül a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján. Az első tapasztalat - a minden korlát lebomlását követő nyílt tekintetű szabadság érzete volt. Hogy mindez miképpen mutatkozott meg a biennálék anyagában, azt ma még nehéz pontosan megmondani. Az erősödő egyéni hangvételek, a kötöttségeket pimaszul lerázó elgondolások, valamint a „rólam szól", a „rajtam múlik" vagy az „én akaratomtól függ"... felfokozott önérzete, szenzibilitása, de néha bénítóan is hatni tudó függetlensége aspektusából a szuverenitás az, mely ezt a kort meghatározta. Vagy a korszak jellemzésére, s benne az akvarell elfoglalt helyére talán Bajkay Éva világított rá igazán mikor ezt írta 1994-ben: ,Az akvarellfestészet fellendülését - és válságkorszakunk ez irányban hat meggyőződésem szerint - mindig is azok az időszakok adták, amikor a megrázkódtatások után megnőtt a kiteljesedés utáni vágy és felértékelődött a gyors reflexió. " Hát majd kiderül. De a változás éveiben rögtön ott lihegett a kiállítás rendezőinek nyakában, a nyakunkban a bizonytalan anyagi háttér, azaz „háttértalanság" problémája is. A pályázatok sikerétől, a kiírások időpontjától való függőségből adódó bizonytalanság érzése. A szponzorkeresés hiábavalósága, vagy a magángalériák ízlést-formáló vagy ízlést-romboló kontrolálatlan szabadságának térhódítása. így tehát a nem profitorientált kiállítások helyzete nem látszott-látszik túl bíztatónak a kilencvenes években. De az érdeklődés nem változott. A művészek a nehézségek ellenére is egyre nagyobb számban állítottak ki az egri kiállításon. A gazdátlan években, 1990-ben de főleg 1992ben mutatkozott ugyan némi visszaesés a résztvevők számában, de ezt nem az érdektelenség számlájára kell írnunk. Sokkal inkább fel kell figyelnünk a pozitívumokra, a „hamiskodásoktól mentes kiállítás "-ra, s arra, hogy a tizenharmadik biennalen „a kiállítók jelentős része szétrobbantja az alapvető, megingathatatlannak látszó konvenciókat."

119 Természetesen a szereplők a továbbiakban is elvárták-elvárják mindazt a „juttatást", mindazt a kiállítás formájából, műfajából következő szolgáltatást, amihez a nyolcvanas években hozzászoktak, hiszen a kiállítási lehetőség továbbra is ingyenes maradt számukra. S mindehhez hozzá kell tenni, hogy a biennálék rangjának megerősödése miatt részvételük, esetleges díjazásuk szakmai szempontból is egyre nagyobb előnyökkel, elismeréssel járhatott. 177 Ebben az időben ismét rendszeressé vált egy budapesti helyszínen történő begyűjtés, sőt a Miskolci Galéria is besegített. 178 FARKAS András Népújság, 1986. augusztus 30. 4. 179 BÜKI Attila 1992. 433