Agria 35. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1999)

Veres Gábor: Velkenye. Egy barkó község történeti-néprajzi vizsgálata

tek és ahová kisugárzott a kegyhely „láthatatlan szellemi ereje". Ehhez a kegyhelyhez való kötődést nagyban elősegítették a búcsúból hazavitt kegyképek és szobormásolatok. Ezek a népi lakáskultúra részeivé váltak, évtizedeken keresztül árulkodva eredetükről és dokumentálva az illető szentségi tájhoz tartozását. Velkenyén a szobák kultikus sarkaiban található tárgyak már a tényleges adatfeltárás megkezdése előtt tudatták, hogy a település lakói melyik szentségi táj részei. Ugyanakkor az utolsó közös búcsújárás a II. világháború idején volt, melyek közül az 1939-esre emlékeztek legtöbben. Azért, mert ez volt az első zarándoklat a falu 1938-as anyaországhoz való visszakerülését követően. A búcsújárás szokását is az országhatár változása akadályozta, hiszen a kegyhely és a falu a két világháború között és a II. világháború után különböző államokban feküdt. A csoportos búcsújárás tilalmazása a II. világháború után vált erőteljesebbé. A velkenyeiek zarándoklata a szentkúti búcsúba a következő módon történt. Elsősorban Mária-ünnepekre mentek, Mária „Patrona-Hungaria" szerepe, jelképe erős volt a palócok és a barkók között is. A falusiak Pünkösdkor és Nagyboldogasszonykor látogatták főleg a kegyhelyet. Ha vasárnapra esett az ünnep - az egyház többségében így igazította - szombaton reggel indultak el. Hajnalban a papnál volt a gyülekező, a zarándokcsapat létszáma 15-50 fő között volt. A templomban rövid misét tartott a pap és áldását adta a zarándokokra. Ezután vették magukhoz a búcsús keresztet (3. kép), korábban a Hordozó Mária szobrát és néhány templomi zászlót. A vállon vihető Mária szobrot (2. kép) a háborús években már nem vitték, csak a kereszttel vonultak. A közelben fekvő iparvidékeket a XIX. században, a kiegyezést követően, hamar elérte a vasút.

31 így az idősek emlékezete is már csak azokat az időket őrizte meg, amikor a zarándoklat a vasúthoz kapcsolódott. Mivel Velkenyét nem érinti a vasút, ezért a legközelebbi állomásig, Bánrévéig indultak gyalog a búcsúsok. A csapatot főleg asszonyok alkották, kisebb részt más korosztály is képviselve volt. A vezetőt „előéneklő"-nek nevezték. Tóth János csordás felesége, Miklós Katalin volt többször előénekes a II. világháború éveiben. Az előénekesnek jó hangú, okos, köztiszteletben álló, jó szervezőképességgel rendelkező embernek kellett lennie. О szabta meg a csoport időbeosztását, s a belső rendre is ügyelt, igyekezett a kisebb nézeteltéréseket elsimítani. Ezeken túl ő határozta meg az ájtatos cselekvések sorrendjét, előéneket, előimádkozott. Útközben is énekelt, soronként tagolva hosszú énekeket, s a többiek így ismételték ezt. Új, ismeretlen dalokat is tanított a csapatnak a gyalogút során és a vasúton is. A velkenyei zarándokok Sajópüspöki felé indultak el, itt keltek át a Sajó hídján. Püspöki határában álló keresztnél megálltak, imádkoztak és a következő dalt énekelték: Elvégeztük az olvasót megkötöttük a koszorút háromszínű virág, mind a három rózsa vedd kedvesen tőlem Szűz Mária. Nem köthettünk ennél szebbet nem is lehet kedvesebbet mint Gábriel angyal égi szava mondja üdvöz légy, Áldott légy Szűz Mária. 31 BEREND T. Iván 1980. 126. 348