Agria 34. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1998)
H. Szilasi Ágota: Olaszországi akvarellképek 1830–1848 között Kovács Mihály és pályatársai életművében
szabad-e megnézni? Szívesen fölvitt a szobájába, s a látott dolgok ugyancsak megleptek, mert azon aquarellek után, a miket Bécsben láttam, egészen más fogalmam volt az aquarellről. Hiszen ennek talán még a festékei sem olyanok, mint amazokéi. Ez az úr William Leiten volt, inkább tájfestész. Felszólítottam, fessen nekem két tájképet, azt fizetem, a mit ugyané munkáért más fizetne neki, csak egyet kötök ki: hogy elejétől végig láthassam a képek megfestésétf...] Vasárnap elmentem hozzá és kiválasztottam két olyan tájképet, amelynek technikája nekem legfeltűnőbb volt. Másfél óra alatt megfestette mind a kettőt s eközben láttam, hogy az ecsethordozás az aquarellben mennyire fontos [...]» ы A hagyományos miniatűrportrékon és a bécsi munkaigényes, roppant részletező és szárazon tartott akvarellfestészeten nevelkedett Barabásnak e lelkes csodálkozása, valamint a pontosan alkalmazott, az akvarellezés lényegét igen szemléletesen kifejező szóhasználata - „szélesen kezelt", „ecsethordozás fontossága" - bizonyítja, hogy mennyire tökéletesen megértette az ecsetkezelésnek és a festékek jó minőségének fontosságát, valamint magának a megújult angol akvarellfestészetnek a lényegét. Leitch mély akvarellkultúrájából adódó, egymásba omló, árnyalatokban gazdag, tompított és derített színeiben oly bonyolult rendszerét nagy igyekezettel próbálta elsajátítani. Több festményét, elsősorban tájképeinek valamennyi fajtáját lemásolta, hogy minél jobban megértse ennek a számára új festésmódnak a lényegét. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Hoffmann Edit közöl két festményt, melyek alapján képet alkothatunk Barabás eme „stúdiumáról". Szinte alig lehet a két festményt egymástól megkülönböztetni. „Miden vonást követ a másolat, gyöngéd és finom a színezése is, enyhe átmeneteket adva a fehérből a sötétbarnába, a világosbarnából a sötétkékbe és a mélyzöldbe. És mégis - ha nagyon kritikusan nézzük meg, - a színekben az angol munka mellett van valami nyersebb, hangosabb, a rajzban darabosabb, hiányzik a mindent összefoglaló lilás lehellet. " - írja Hoffmann Edit. 62 Leitch a Glasgowban, J. Knox-nál töltött tanulóévei után, mint sok angol akvarellfestő, színházi díszlettervezőként kezdte pályafutását. Nem volt rendkívüli tehetség, de az angolok klasszikus tájképfestészetük utolsó képviselőjét tisztelték benne. Itáliai útjáról hazatérve a londoni Királyi Színház díszlettervezőjeként dolgozott tovább, miközben ő volt Viktória királynő festőtanára is. Hosszú ideig az Akvarellfestők Új Társasága elnökeként működött. Művészete nem hozott újat, nem hasonlítható össze Turner vagy Bonington hatásával, de az angol akvarellfestés nagy múltú hagyománya keveseknél érvényesült olyan tisztán, mint nála. Leitch a párák szerelmese volt. Képeinek tájelemeit gyakran kékes-lilás, derengő színárnyalattal fogta össze. Legkedveltebb témája - hasonlóan Boningtonhoz - a különböző fényhatásokba burkolózó tengerpart volt. 63 Velencéből tehát a két festő együtt indult tovább Rómába, mert Leitch-nek elfogyott a pénze, s Rómában, ahol több angol lakott megrendelésekre volt kilátása. «Megegyeztünk, hogy együtt utazunk Rómába. November elején indultunk el Velencéből s Bolognában egy hetet töltöttünk, miközben a szabadban együtt rajzolgattunk. Florenczben két hétig maradtunk s innen Perugia felé mentünk Rómába[...] elmondom, hogy Leitch mit tett. Minden vázlatát már Velencében egy nagy fél ív alakú albumba rendezte. Az album lapjai 61 BARABÁS Miklós 1998.109. 62 Hoffmann Edit közli W.L.Leitch: Tengerpart című vízfestményét (magántulajdon), s mellette a Barabás által készített másolatot (a könyv megjelenésekor Szépművészeti Múzeum, ma Magyar Nemzeti Galéria 1903-89.) In: HOFFMANN Edit 1950.19. 63 HOFFMANN Edit 1950.18. 361
