Agria 33. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1997)

Balassa Iván: Néprajzi gyűjtőúton Bakó Ferenccel

kísérleteztünk, igaz eleinte eredménytelenül, de mindez kissé növelte bevételünket. A kedvrederítés rendszerint pálinkából állott, mely az adatközlők nyelvét volt hívatva megoldani. Felosztottuk magunk közt az elvégzendő feladatokat. Bakó az építkezést és a szokásokat tanulmányozta, Manga a hitvilágot és a népköltészetet, népzenét, míg magamnak a termelés és a felhasználós jutott. Mindezek után a vállalkozás anyagilag és szakmailag is megalapozottnak tűnt. Bakó Ferivel úgy terveztük, hogy hárman együtt megyünk, és felhasználjuk Manga János helyismeretét. Ez nem egészen így történt. - Most nekem nincs időm menni veletek - hárította el javaslatunkat Manga -, de menjetek csak el a tanácselnökhöz vagy az igazgató-tanítóhoz, hivatkozzatok rám, mindegyiket jól ismeren; azok mindenben segítségetekre lesznek. Mindebben megnyugodva autóbusszal indultunk útra, magunkkal cipelve a sárospataki Rákóczi Múzeum tulajdonát képező húsz kilós magnetofont, melyet egy hét kilós láda védett a sérülésektől. Ezt a magyar ipart dicsérő szerkezetet úgy sikerült beszereznem, hogy a Múzeumok Központi Gazdasági Igazgatója (Nóvák Sándor) adott egy írást, hogy a Szovjetunióba vezetek expedíciót, ezért a gyár rögtön kiadta az egyébként féltve őrzött készüléket. A magnetofon elhelyezése az autóbuszon nem kis nehézséget okozott, de mégis szerencsésen megérkeztünk Ersekvadkert főterére. Itt a tanácsháza esett legközelebb, ezért először oda tértünk be, hogy a tanácselnök segítségével valami szállást szerezzünk. Hamar megtaláltuk a szobáját, de még abban is szerencsénk volt, hogy az íróasztalánál ült, és így közvetlenül megszólíthattam: - Minket Manga János küldött! Határozott kijelentésemre elmaradt a várt örömujjongás, csak valami értetlen meglepetés tükrüződött az elnök arcán. - Hát Manga János, aki a balassagyarmati múzeum igazgatója volt hosszú éveken keresztül - próbálta megvilágítani Bakó Feri. - Soha életemben nem hallottam róla, a nevét sem ismerem! - Mióta van itt az elnök elvtárs? - mert valami szörnyű gyanú kezdett megfogalmazódni bennem. - Már majdnem két hónapja; elődömet fegyelmi úton távolították el, mert nem tudott a pénzekkel elszámolni, és most TÜZÉP vezető. Én más vidékről származom, és csak most ismerkedem a faluval. Mindebből kiderült, hogy az új jövevény aligha segíthet nekünk, ezért jó munkát kívánva neki indultunk az iskolaigazgató felkeresésének. Itt sem jártunk nagy sikerrel, de végre hoszas dörömbölés után egy kisírt szemű asszony nyitott ajtót, és kérdésünkre így válaszolt: - Pár napja egy éjszaka ránktörtek, és férjemet „védőőrizetbe" vették az 1956. őszi események miatt, és azóta nem tudok róla semmit. Hát megint ott álltunk az utcán szállás és segítség nélkül. Feri nem csüggedt, hanem mindjárt kész javaslattal állt elő: - Menjünk paphoz, az majd segít! A katolikus esperes úr nagyon szívesen fogadott bennünket, mindjárt megkínált pálinkával és hozzávaló finom mézes süteménnyel. Feldiktált néhány címet, ahol rá való hivatkozással biztos kapunk szállást. Nekiindultunk a falunak, de a hivatkozás nemigen vált be. Mikor már a harmadik helyen is arra hivatkoztak, hogy épp meszeléshez készülnek, jönnek a városi rokonok látogatóba; egyre inkább az a gyanú fogalmazódott meg bennem, amit így közöltem Ferivel: - Az esperes békepap lehet! Azért, akit ő küld gyanakodva fogadják, és nem adnak neki szállást. 10