Agria 31.-32. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1995-1996)

Krupa András: A mátrai szlovákok jeles napjai a XX. század második felében

A szokás létének utolsó szakaszában már csak 10-12 éves fiúk vállalkoztak rá (ugyanez a folyamat zajlott le karácsonykor: a nagylányokat kislányok váltották fel). A gyűjtött szalonnát, kolbászt tarisznyába vitték, majd valamelyikük házánál osztották szét egymás között. A mátrai szlovákok a farsang utolsó napjaiban, farsanghétfőn és húshagyókedden tartották a lakodalmakat. Nevezetességük a hamvazószerdái asszonyfarsang. Ez valamennyi észak-magyarországi hutás településen élt, legtovább a mátrai szlovákok őrizték meg. Míg a parádsasvári közművelődési rendezvénnyé vált, a mátraszentistváni asszonyok még a 80-as években is önmaguk szervezték, hagyományos módon.

6 Az alábbiakban két községből mutatjuk be a szokást, úgy, ahogyan a résztvevő asszonyok elmondták. Mátraszentimrén az 50-es évek végéig, a 60-as évek legelejéig rendszeresen megtartották. Azóta csak az emléke él. Mátraszentistvánban is ebben az időszakban maradt abba, alkalmanként ismétlik meg, miként a gyűjtés első évében, 1987-ben is. A mátraszentimrei Málnai Istvánné Gulyás Anna az 50-es években egyik vezéralakja volt a farsangoló asszonyoknak. Nemcsak elöljáró (predek) volt - amint elmondta -, hanem borbély (barbír) is. Ezért ő borbélynak is öltözött. Fehér nadrágot, fehér köpenyt és fehér sapkát vett fel, s arcát feketére kormozta. Szerzett egy átalvetős táskát, amelybe régi, elhasznált borotvát (britva), szappant (midlo) és pamacsot (pamac) tett. így felszerelkezve szervezte s indította a vállalkozó asszonytársait. Szerinte a hamvazószerda szlovák neve (Skaredá-ronda) is onnan származik, mert az asszonyok csúf álruhába öltöztek, azért, mert ekkor volt az asszonyok „maskarád éj a" (zato bola skaredá, ze tedi zme boli v maskarádi). Egy csapatba 12-15 asszony tömörült. Reggel gyülekeztek egy háznál. Valójában menyecskék, fiatalasszonyok szokása volt, nem mehettek közéjük sem lányok, sem 30-40 évnél idősebb nők. A gyülekezőhelyen vették fel az álöltözetet. A vállukra vagy a hátukra szatyrot (satbr) akasztottak (jeden satbr na chrbet). Ebbe rakták az összegyűjtött élelmet. Mindig délelőtt jártak. Kivétel nélkül minden házat felkerestek. Volt olyan férfi, akit megleptek, s volt olyan, aki várta őket. Ha otthon találták a házigazdát, körülfogták, nagy hajcihővel leültették a székre, s könyörtelenül megborotválták. Arcát összemaszatolták habbal (zme ho zamachlili), tréfát űztek vele, nevettek rajta. A férfiak egy része éppen ezért inkább hagyta magát, nem ellenkezett: Kerí chcil, zebi zme ho oholili, ten si pekhe sed'. (Aki akarta, hogy megborotváljuk, az szépen ült.) Előfordult, hogy a férfi az asszonyok szeme láttára szökött meg. Őt nagy visítozással próbálták megfogni. A helyi tanácstitkár ijedtében felszaladt a lapos tetőre, az asszonyok lentről figurázták ki nagy nevetéssel. A házba lépve az „áldozattal" tettetett komolysággal közölték: azért jöttek, hogy megborotválják, ne haragudjék érte. A művelet végén púder helyett liszttel fújták be az arcát. A férfinak a borotválásért fizetnie kellett. Tőle függött, mit adott: szalonnát, kolbászt vagy pénzt. A pénzért italt (trunek) vettek. Délután valamelyik háznál ismét összegyűltek az asszonyok. Itt sütöttek-főztek, majd közös lakomát csaptak. Ittak, énekeltek, táncoltak. Kizárólag asszonymulatság volt, férfi nem léphetett be a házba. Sokszor a kedvük oly fokra hágott, hogy az asztalon is táncoltak. Málnai Istvánné sógorasszonya levetette a cipőjét (papuce), előbb asztalon táncolt, majd a tűzhelyre (masina) ugrott. Noha égett benne a tűz, ott ropta a táncot. 6 JÁVOR K. 1969. 265-294. GUNDA B. 1989. 131-143. KRISTON VIZI J. 1995. 181-201. A hazai, a romániai szlovák és a szlovákiai adatokat összevetette: KRUPA, A. 1996. 321