Agria 29.-30. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1993-1994)
Konferencia a Palócok I–IV. kötetek megjelenése alkalmából
Most előttünk fekszik a palóc monográfia négy impozáns kötete. Létrejöttének történetét, a kutatás megszervezését az első kötetben olvashatjuk. Feladatomnak tartom hangsúlyozni, hogy ez a munka az ún. „vidék" akadémiai szintű, úttörőgondolatokat kifejtő tudományos munkásságának egyik bemutatkozása. Éppen akkor tesszük le a tudomány asztalára, mondjuk el véleményünket róla, amikor egyidejűleg folynak a Magyar Tudományos Akadémia 1991. évi közgyűlésének tanácskozásai. Ezért talán hangosabban kellene mondanunk, hogy az egri Dobó István Múzeum, s Bakó Ferenc kollégánk a munka megszervezésével, szerzői gárdájának összeállításával, irányításával, a kiadással akadémiai rangú feladatot vállalt magára. Ebben a vállalásban megértő társakra talált Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves és Nógrád megye irányítóiban, mondhatom „közösségében". A megyék már az első lépések megtételénél ugyanolyan támogató szerepet vállaltak, mint ezelőtt 166 évvel Széchenyi István és társai, akik az 1825 évi pozsonyi rendi országgyűlésen jelentős támogatást ajánlottak fel a magyar tudományos társaság alapítására, a nemzeti felemelkedés szolgálására, a tudomány művelésére. A nagy haza egyik kisebb hazája, a palóc haza ügyét szolgálták az említett megyék is. De nemcsak a palóc hazáét, hanem az egész nemzetét, hiszen azok a történeti mozzanatok, régészeti emlékek, települési folyamatok, műveltségi, nyelvi és embertani sajátságok, amelyek a palóc kutatás nyomán elénk tárulnak a magyarság egészét érintik. Nemcsak visszatekintve a történeti múltba! A palóc dolgozó ember mindennapi kenyere távolról sem etnográfiai kérdés, hanem az ország mai ügye! A népét tiszta lélekkel szolgáló, naponta megújuló tudós tudatában van annak, hogy a palóc embernek évszázadok folyamán nemcsak szőkesége és barnasága, szavajárása, dala, cifra faragása, vidám lakodalma és huncut menyecskéje volt, hanem verejtéke is, amely napjainkban nehéz cseppekben csorog le homlokáról. A tudósnak is vallani kell, hogy a palóc földben nemcsak honfoglalás kori sarlók rozsdásodnak, hanem a következő esztendők csírái is duzzadnak. Ezt sem feledve kezdjük el lapozgatni a könyvet és csak néhány vonás megrajzolásával ismerkedjünk meg célkitűzéseivel, eredményeivel. A tudományos irányítást végző, több gerincfejezetet is írásba foglaló szerkesztő, a szerzők olyan munkát alkottak, amely a palóc etnikum történeti kialakulását, műveltségi sajátságait, nyelvi, embertani tulajdonságait, magatartását keresi. A hagyományos műveltségnek többen is népiség- és településtörténeti alapot nyújtanak s keresik térbeli, részben időbeli tagolódását, más etnikumokhoz fűződő kapcsolatát. E téren meg kellett küzdeniük a sokrétű polovec, kumán, kazár, kabar és más - az őstörténet ködével takart - problémával. Bizonyára a későbbi kutatás elfogadja, amit már részben az előző is vallott, hogy a palócok őseiben több török nyelvű népet kell látnunk, s még talán azt is, hogy lokálisan felmerülhet a besenyő-palóc „azonosság" kérdése is. Ismételten felszínre került a kabar származás. Bakó Ferenc tanulmányában azután az inga ennél a meghatározásnál áll meg: „A palóc néprajzi csoport alaprétege... türk, kumán (kabar, kazár, besenyő) eredetű népelemek elmagyarosodott együttese, amely rátelepedett egy kisebb létszámú és etnikailag megosztott szláv népességre. A kölcsönös asszimiláció eredményeként korunkban a palócság nagyobb részt magyar és kisebb részt a szláv népek kultúrájának, etnikai tulajdonságainak örököse..." (I. k. 113. 1. még 108). Ahol az ősök letelepedtek a szerző még alán népességet is sejt (I. k. 108). Természetesen a monográfiában más vélemények is felmerülnek. így idézem azt a véleményt, Barabás Jenő nézetét, hogy a palócok egésze a magyarságtól nem eltérő eredetű nép. De a közéjük települt török (esetleg iráni) elemek külön színezetet, sőt nevet is adtak nekik (I. k. 134). Felmerül a Mátra északi részén a boczen népnévnek a besenyő népnévvel való azonosítása, noha két-három feltételezéssel (Bakó I. k. 97. Barabás I. k. 133). Maga a népnév felfedezése azonban eredmény. A palócok közé vagy mellé települt besenyőket már Hunfalvy Pál feltételezte. 8
