Agria 27.-28. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1991-1992)

Gunda Béla: Méhészkedés a magyarságnál

51. kép. Gyékényből font, eredetileg tapasztott déli típusú méhkasok. Makó, Csanád megye. Móra Ferenc Múzeum, Szeged gyűjteménye tás a hideg ellen védi a méheket s a zöld harkály (küllő, zsolna) sem vájja ki a kasokat. A vesszőkasok a délszlávoknál igen elterjedtek s valószínű a Balkán autochton méhlakásai, amelyeket már a rómaiak is használtak. A spirális technikával font szalma- és gyékénykasok (49-53. kép) a Dunántúl, az Alföld méhészetét jellemzik, s a 18. században megjelennek Erdély területén is. A múlt század végén a Székelyföldön már háziiparszerűen készítették a szalmakasokat. Ez a kastípus tőlünk terjed tovább a szerb-horvátokhoz s részben a szlovénekhez. A Tisza, a Bodrog mentén font gyékénykasokat 40-60 kilométerre is elhordják a gyékényfonók. A vessző-, szalma- és gyékénykasoknak több helyi variánsa van. Tanulságosan kitűnik ez Kerecsényi E. zalai tanulmányából (72. kép). Ezek kartografikus feldolgozása fontos lenne, hasonlóan a szerb-horvát, szlovén méhlakásokhoz. Múlt századi méhészeti munkáink is különböző formákról emlékeznek meg, amelyek nyilvánvalóan eljutottak a paraszt méhészekhez is. így Csaplovics János a kívül vastagabban, belül 338