Agria 25.-26. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1989-1990)

Dienes István: Búcsúbeszéd Szabó János Győző koporsója fölött

Sokat adott az archaeológiának, az elismerésből azonban szűkösen részesedett, bár a Kuzsinszky-emlékérem, valamint Przemysl város polgármesterének kitüntetése még időben elérte. Rossz lelkiismerettel kérdezem a nemzedéktársak nevében: vajon mindent megtettünk-e azért, hogy e Szentesen, Szolnokon, Egerben dolgozó kollegánk méltóan kibontakoztathassa, kamatoztathassa rendkívüli tehetségét? Mert e pályának most vége szakadt. Itt állok e koporsónál megtörve, mint a legszűkebb baráti kör egyik képviselője, és búcsúzom Tőled, Barátom, lesújtott özvegyed, családod, a nemzedéktársak, a Magyar Nemzeti Múzeum jelenlévő képviselői, a magyar múzeumügy minden munkatársa, valamint az Akadémia kora középkori albizottságának tagjai nevében, amelynek Te is tagja voltál. Halálodra nincs vigasz, még akkor sem, ha tudjuk, hogy csak tested enyészik el, és alkotó szellemed itt munkál továbbra is körünkben. Nyugodj békében, kedves Gionink, addig is, míg újra találkozunk! Legyen Neked könnyű a föld! *Ezt a beszédet ott, a szegedi temető ravatalozójánál baráti vallomásnak szántam, régmúlt közös ifjúságunkról. Erre is kértek, annál is inkább, mert Szabó János Győző bokros munkásságának értékelésére nálam illetékesebbek és hivatottabbak vállalkoztak: így Bodó Sándor, a Heves megyei múzeumok akkori igazgatója, valamint Bóna István régészprofesszor, az elhalálozott egykori évfolyamtársa. Ma már alighanem meglepő, hogy ez az 1986-ban tartott - itt szó szerint közölt - beszéd akkoriban szókimondónak számított, de vegyék tekintetbe, hogy öt sorsfordító esztendő telt el azóta. Bennem kétségtelenül az a szándék munkált, hogy legalább arról a nehéz korszakról, amelyre egyetemi éveink estek, lehetőleg őszintén, nyíltan vallják. Hogy a rákövetkező évtizedről hallgattam, arra jó okom volt, sem a gyászoló hozzátartozókra, sem magamra nem kívántam bajt zúdítani. Úgy kellett tennünk, mintha a Kádár-korszakban egyszeriben szebb napok virradtak volna ránk, pedig ez nem igaz, és pont a rettenet hosszú éveire nem, amikor a baráti szálak még igen szorosak voltak közöttünk. Azok épp a váltás, a puha-diktatúrára való áttérés korszakában lazultak meg és sorvadtak el, amikor azt kívánták, hogy minden gazságot feledjünk, fokról fokra saját múltunkat is megtagadjuk és egymástól is elszigetelődjünk, hogy az átélt múltra lehetőleg ne vagy minél kevesebbet emlékezzünk. A büszke materialisták igen tehetséges lélekbúvárnak bizonyultak. Az csak természetes, hogy 1986-ban - Szabó János Győző szegedi ravatalánál ott motoszkált a fejemben, hogy immár három évtizede lesz annak, hogy a mi 1956-os tiszta forradalmunkat néhány áruló idegen tankokkal tiportatta el, illetve egy maroknyi csoport pénzért és hatalomvágyból magára vállalta, hogy egy elnyomó nagyhatalom beavatkozását a magyar nép érdekében maguk kérték. Annál inkább eszembe villant mindez, hiszen jómagam - mint a szegedi múzeum régésze - azt a feledhetetlen két hetet Szegeden éltem át, és abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a múzeum dolgozói engem is delegáltak a városi Forradalmi Bizottságba. Az 1957-es esztendő elején pedig épp Szabó János Győző volt az első szakmai vendégünk, aki Szolnokról (az állítólagos „szolnoki", de voltaképpen ungvári vagy moszkvai bábkormányunk székvárosából) Szegedre látogatott el és egy hetet a városban időzött, így - kollegáimon kívül, más élményanyag alapján - pont a mindig jól informált Gionival tudtam megbeszélni a történteket és a várható fejleményeket. Gyermeteg módra bizakodtunk, hogy még minden jóra fordulhat, az ENSZ illetve a nyugati hatalmak nem nézhetik tétlenül egy kis nép hősies szabadságharcának vérbefojtását és megakadályozzák a kegyetlen megtorlást. Gioni nagy feltűnést keltett a városban bozontos szakállával, gyanakodva méregették az illetékesek, ahogy vaskos télikabátba burkoltan, bilgericsizmásan, teljes „menetkészültségben" jött-ment. Elmondása szerint is azért érkezett, hogy kiszimatolja, miként lehet Jugoszlávia felé átlépni a határt, de ez már akkoriban itt is kockázatos volt, a határ irányába vezető utakat szigorúan ellenőrizték, és hírek érkeztek arról is, hogy a titoista határőrök több embert visszatoloncoltak. Természetesen Gioni nem ment el, valószínűleg nem is fontolgatta komolyan ezt a lehetőséget, hiszen ő is tisztában volt azzal, hogy egy nemzet értelmi715