Agria 25.-26. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1989-1990)

Dienes István: Búcsúbeszéd Szabó János Győző koporsója fölött

sége nem futhat el világgá, annak osztoznia kell a mindig helyben maradó nagy többség, a nép sorsában, még ha ez szenvedéssel, gyötrelmekkel, szégyellnivaló megalkuvásokkal jár is. Lassan mindannyian beletemetkeztünk a munkába, ha csak lehetett, kivonulva egy távoli terepre, ahol kedvünk szerint verbuvált régész-csapatokkal dolgozhattunk együtt, kiszűrve magunk közül a besúgókat. így fordultunk meg együtt Gionival a forradalom utáni években Szabolcsveresmarton (itt pl. 56-os múltja miatt a szakmából menesztett Makkay János barátunkat is foglalkoztattuk), majd később Tiszanánán (mindkét falu határában honfoglalás kori temetőket ástunk), mert mind nappal a szabad ég alatt, mind a jó szándékú és tisztességes gondolkodású parasztok házainak tisztaszobáiban estézve kitűnő alkalom kínálkozott a nyílt eszmecserére. A kétkeziekkel, vagyis munkásainkkal meg a földeken dolgozó gazdálkodókkal, a szállásadó háziakkal mindig szót tudtunk érteni. Tiszanánáról viszont akkor kotródtunk el, amikor hírét vettük, hogy Kádár János pont a lelőhely környékére érkezik túzokkakasra vadászni (micsoda nagyúri allűrök!), mert talán a túzokokkal még csak-csak, ám a szószegő Csermanekkel és pufajkás kíséretével nehéz lett volna közös nyelvet találni. Nos, a búcsúztatómban a forradalmat követő korszakról ezért nem szóltam, mert ha e fájdalmas időkről nem lehetett még olyan nyíltsággal sem beszélni, mint az egyetemi éveinkről, legjobbnak látszott ezt szóba sem hozni. Hogy mennyire kényes volt a hatalom arra, hogy 1956 valóságos történetéről márpedig szó se essék, arra nézve elég emlékezetükbe idéznem, hogy Szabó János Győző temetésének évében jelent meg a szegedi „Tiszatáj

"-ban Nagy Gáspár fergeteges vihart kavaró verse, amelynek a forradalomra, szabadságunk elárultatására, az árulásért kapott júdáspénzre vonatkozó szelíd utalásait nem csupán az irodalmi folyóirat állandó olvasói, hanem szellemi életünk nem túlságosan eszes, ám mindig éber őrei maguk is olyannyira megértették, hogy a kitűnő „Tiszatáj

"-at nyomban betiltották. Magam akkoriban megelégedtem volna azzal, hogy a gyászbeszédem változatlan formájában épp annak a városnak a folyóiratában jelenjék meg, ahol Gioni barátom megpihent és amely városhoz engem is számos szép emlék fűz, de a „Tiszatáj" körüli váratlan fejlemények után nem gondolhattam komolyan a saját, ugyancsak „lázítónak" minősíthető szövegem ottani közlésére, így az a legutóbbi időkig a fiókomban lapult. Most Bodó Sándor szíves ösztönzésére kerítettem elő, hogy e gyászbeszéd valódi történetének elbezsélésével, az akkor elhallgatottak számbavételével kibővítve közlésre átadjam. Kedves Gioni! Már csak az maradt hátra, hogy megragadva az alkalmat, e helyütt röviden üzenjek Neked. Nálunk ugyan még 1991-ben is fanyalognak az emberek, mert úgy látják, hogy csak igen megfontoltan araszolgatunk előre, de hidd meg (nekem talán elhiheted), hogy tengernyi örömteli változás zajlott le azóta, hogy Te itthagytál bennünket. Mindaz, ami történt, messze meghaladja azokat a reményeket, amelyekről legutóbb szót váltottunk, már akkor, amikor vívódtál a halállal, de - Bóna Pistával - még egy egész délutánt átbeszélgethettünk Veled. Hogy tisztán láss, itt csak a Téged foglalkoztató fejleményeket említem meg: 1989 nyarán méltóképp eltemethettük az 56-os forradalom és szabadságharc áldozatait; valóságos kegyhely lett a rákoskeresztúri temető 301-es parcellája és környéke, amelynek létéről Te már halálod előtt tudtál, amint azt Gádor Jutka utóbb tudatta velem. Aligha ismernél rá arra a régi, bozóttal benőtt, gazos területre, amelyet meg is kerestél. (Képzeld, ott van elhantolva egykori Boráros téri házigazdám is, az általad is ismert kitűnő Pógyor István, akit 1951-ben az ÁVO elhurcolt és hamarosan átsegített a másvilágra.) Már 1989 őszén szétfoszlott a valóban mamutpártnak látszó MSZMP, és az ún. „Ostblock"-hoz tartozó államokban sorra a demokratikus ellenzék jutott hatalomba: Václav Havel Csehszlovákia elnöke lett (íróember és Bibó István volt személyi titkára a mi köztársasági elnökünk is; az általad oly nagyrabecsült Walesa pedig a lengyelek államelnöke); már 1989-ben leomlott a szégyenteljes berlini fal, és ezzel Európa kettéosztottságának jelképe hullott porba. Európa e térsége megszabadult az idegen hatalmat szolgáló helytartóitól (némi szépséghiba, hogy Honeckert a szovjetek kicsempészték, mint annak idején a mi Rákosinkat, de legalább világossá vált, hogy ki is ültette őket trónra!). Minden pontosan olyan forgatókönyv szerint zajlott le, amelyet mi valaha megálmodtunk, de a rendezők - értsd: a nagyhatalmak - valami oknál fogva fordítva forgatták le a filmet: annak a rabláncnak a szemei, amelyre valamennyi környező állam fel volt fűzve és amelynek a végét a Kremlben markolták, előbb keleten pattantak el, és a lánc csak a legvégén szakadt ketté Berlinben, noha mi azt hittük, hogy a német egység elkerülhetetlen megvalósulása fogja maga után vonni a szomszédos országoknak a szovjet érdekszférától való távolodását. A film így is szép, ha meglátszik is rajta, hogy nem egy Fellini rendezte. Emlékezhetsz, hogy a magyar kalandozások-sarcolások is jó fél századig tartottak, több időt ilyesfajta magatartásból a történelem nem visel el, különösen nem a XX. században. 716